2

Sziasztok. A múltkori résznél el felejtettem szólni, hogy addig amíg nem írom meg előre a részeket nem lesz naponta friss. Bocsi, de igyekszem a legtöbbet kihozni magamból. Amúgy, hogy tetszik a töri? Érdemes folytatni vagy nem?

Liam Payne

- Ez sajnos így nem mehet tovább kettőnk között.

Danielle szavai még órák után is a fülemben csengtek. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy dobott…engem.

Engem a híres Liam Payne-t akiért millió lány megőrül. Ő meg tiszta nyugodtan az arcomba tudja mondani, hogy szakít velem.

- Mégis miért? – néztem rá csodálkozva és próbáltam erős maradni. Pedig legbelül tomboltam és legszívesebben az egész rohadt házat szétvertem volna. – Hisz tökéletes párt alkotunk. Imád minket a sajtó és a rajongók is.

Ezt a napot is megértem, én rinyálok egy  csajnak, hogy ne szakítson velem. Komoran bámultam rá és a térdemre hajoltam, hogy minél közelebb lehessek hozzá. Kíváncsi voltam a válaszára, hogy mit fog hazudni.

- Épp ez a gond. Nem veszed észre magad Liam?- csattant fel és egy gyors mozdulattal felállt majd fölém tornyosult. Beletúrt hosszú göndör hajába, nekem pedig úgy kellett rá felnéznem.

Semmit nem értettem abból amit mondott. Mégis miért kellene magam észre vennem? Hisz még mindig én vagyok én.

- Mi a szart akarsz ebből kihozni? – húztam fel a szemöldököm és jobbnak láttam ha én is felállok. Így legalább egymás szemébe tudtunk nézni.

- Ezt nem hiszem el. – sóhajtott fel megsemmisülten majd az égnek emelte a tekintetét majd újra vissza rám. – Én a csöndes, aranyos, kedves Liambe szerettem bele akit két éve ismertem meg az X-Factorban. Aki megdicsérte a kabátomat és udvariasan kinyitotta előttem az ajtót majd aranyosan mosolygott és mikor vissza mosolyogtam rá, fülig elpirult.

Mosolyogva emlékeztem vissza a két évi önmagamra. Elesett voltam és féltem a lányoktól, viszont Daniellnek nem tudtam ellenállni. Megigézett a göndör hajával, ugyanis a lányoknál az a gyengém.

Egy lúzer voltam és mindenki elkönyvelt a banda legcsöndesebb és legkomolyabb tagjának. Mindenki csak Daddy Directionnak hívott, ugyanis soha nem mertem ellazulni a srácokkal. Apáskodtam felettük holott csak meg akartam védeni őket a pletykáktól és a hazugságoktól.

Ám ennek most már mindennek vége. Elegem lett és úgy gondoltam ideje változtatni az életemen. Rájöttem arra, hogy nekem is kijár a szórakozás. Valahogy a régi énem eltűnt és hirtelen most én lettem a rosszfiú aki mindenkivel flegmán viselkedik.

- Most is pont ugyan olyan vagyok. – bizonygattam keményen, de nem hiszem, hogy ezzel a mondatommal meggyőztem. Túl jól ismer már és azt is tudja, hogy mikor hazudok és mikor mondok igazat.

- Nekem nem úgy tűnik. Én már ezt nem bírom. Nélkülem mész mindenhova szinte már olyan érzésem van, hogy szégyellsz. Ráadásul a rajongóidtól nap mint nap halálos fenyegetéseket kapok. – adta ki magából a gőzt.

Elgondolkozva ültem vissza a kanapéra és próbáltam feldolgozni magamban a hallottakat. Soha nem szégyelltem és a rajongóimat is már százszor megkértem, hogy hagyják Őt békén.

- Szóval akkor ennyi? A változásom miatt dobsz? – kérdeztem meg végül elhaló hangon. Ezt az egészet nem így gondoltam. Én még mindig tiszta szívemből szeretem és szeretni is fogom. Ő az első igaz szerelmem.

- Sajnálom. – nyögte ki nagy nehezen és csalódottan rám nézett. Köszönés nélkül hagyott magamra.

Ennyi. Vége van.

§§§

- Srácok beszélnem kell veletek és szeretném ha nem hülyéskednétek el. – Louis komor volt és ötünk közül csak Ő állt mi pedig a kanapéról figyeltük a beszédjét. Látszott rajta, hogy valami nagy baja van mert soha nem szokott ilyen hangnemben beszélni. Inkább mindig Ő volt az aki elhülyéskedte az interjúkat most meg Ő kér, hogy ne hülyéskedjünk.

Nem lesz nehéz betartani a szavát mivel eleve semmi kedvem nincs is velük lenni. Rettentően megviselt a szakítás a srácok pedig szinte mindig felhozzák a témát. Azt hiszik, hogy jobb kedvem lesz pedig nem.

Szinte alig vagyok otthon és csak késő éjszaka járok haza. Legszívesebben már rég elköltöztem volna, de nem tehetem mert akkor a bandából is ki kellene szállnom. Azt pedig nem szeretném mivel nekem a One Direction az életem. Amikor énekelek akkor legalább magamat adhatom és nem kell hazudnom a világnak, hogy mekkora önző alak vagyok.

- Haver már csak nem történt akkora tragédia. – szólalt meg Niall hülyéskedve.

- A húgom autóbalesetet szenvedett és semmire nem emlékszik az életéből. – mondta Louis szinte már síri hangon. Hatalmasokat nyelt és látszott rajta, hogy minden erejével azon van nehogy elbőgje magát. – Az állapota pedig minél jobban romlik. – tette még hozzá csendben közben pedig az állát vakargatta.

- Bocs nem tudtam. – kért bocsánatot Niall majd bűnbánóan lehajtotta a fejét amiért előbb nem vette komolyan Lout.

A helységben néma csend lett és mindenki Louist nézte és vártuk a folytatást. Tényleg sajnáltam a húgát, de semmi több. Hisz azt sem tudom, hogy ki is Ő valójában, meg aztán sokkal nagyobb gondjaim is vannak mint egy amnéziás csajt sajnálni. Talán ha ismerném máshogy viszonyulnák a dolgokhoz. De így. Mondjuk azt tudtam, hogy van két húga, akikkel nagyon jó viszonyt ápol. Eleinte még beszélni is szokott róluk, viszont mostanában már nem.

- Semmi gond. Honnan tudhattad volna, hisz én is csak néhány napja tudtam meg. – válaszolta Louis és lehajtotta a fejét.

- Ezért kellett ide ráncigálnod? – kérdeztem meg kicsit sem kedvesen és már azon voltam, hogy itt hagyom Őket. – Részvétem az egész családnak, de van jobb dolgom is mint itt sajnálni egy ismeretlen csajt. – de sajnálatnak jelét sem mutattam. Fő az őszinteség nem igaz?

A srácok ledöbbenten néztek rám. Még nem nagyon szoktak hozzá az új énemhez ugyanis Ők még ahhoz volt hozzá szokva amikor akármivel jöhettek hozzám és én jó tanácsokkal leptem el őket.

- Te mekkora egy paraszt vagy. – csóválta meg a fejét Harry és felhúzta mind két szemöldökét. – Mostanában néha már egy kicsit sok belőled. – szeme komoly volt ahogy a hangja is.

Engem azonban nem érdekelt. Jó lehet, hogy elviselhetetlen vagyok, de basszus két év után dobott a barátnőm. Kíváncsi lennék, hogy teszem azt Zaynek milyen hangulata lenne ha szakítana Perrievel vagy Louisnak ha Őt dobná Eleanor egy kis hülyeség végett.

- Tudjuk, hogy fáj ami Daniellel történt, de azért lehetnél egy kicsit normálisabb is. – szólalt meg halkan Zayn majd az arcomba nézett,  de én elkaptam a fejem.

Véletlenül pont Loura néztem aki szintén helyet foglalt az egyik fotelban és tenyerébe temette az arcát. Eléggé össze volt törve az biztos.

- Oké maradok, de fogd gyorsa a szövegelésedet és remélem tényleg annyira fontos, mint amilyennek mondod. – morogtam fagyosan és a kanapénak támasztottam a hátam, kezeimet pedig összekulcsoltam a mellem alatt és vártam.

- Ne is figyelj rá. – állt fel Harry közben küldött felém egy lenéző pillantást majd felállt és megveregette Louis hátát aki hálásan ránézett. – Szóval miről akartál beszélni?

- Úgy döntöttem, hogy amíg nem javul a húgom állapota ide költözik. – tért rögtön a lényegre én bennem pedig egyszerre ment fel az a bizonyos pumpa.

- Hogy micsoda? – pattantam fel és elé álltam szörnyülködve.

Reméltem csak én hallottam félre az előző mondatát ugyanis ajánlom, hogy ne legyen igaz. Mégis, hogy gondolja ezt az egészet. Ide hoz egy idegen csajt aki mellesleg agyilag zizi. Bezzeg amikor én akartam azt, hogy Danielle itt lakjon mindenki ellene volt. De ha Louis mondja akkor neki meg van engedve.

- Nem fogom engedni, hogy valami szörnyű dolgot csináljon magával. – állt fel és a szemembe nézett.

Néhány percig farkasszemet néztünk egymással majd ismét Ő szólalt meg először. – Akár tetszik akár nem, ide jön addig amíg nem jön rendbe. – sziszegte a fogai között.

A többiek szótlanul hallgattak és kapkodták a fejüket. Mérges fújtam ki a levegőt és legszívesebben most behúztam volna egyet neki.

- Nyugodtan hozd ide. – állt fel Niall és barátságosan ránézett Loura.

- Ja és akár miben segítünk. – bólogatott Zayn is és Harry is.

Ezt nem hiszem el. Elárultak a legjobb barátaim.

- Pff bulit ne szervezzek neki?- horkantottam fel gúnyosan majd sarkon fordultam és elviharoztam a szobámba.

Becsaptam magam mögött az ajtót, levágódtam az ágyamra és elkezdtem zenét hallgatni végül pedig elaludtam.

Sötétedett már mikor hangokra lettem figyelmes és ez miatt fel kellett kelnem. Morcosan sétáltam le a földszintre ahol a srácok körbe álltak valakit. Jobbnak láttam ha körülnézek, hogy ki is az új vendégünk.

Zsebre tett kézzel megálltam és végre a szemem elé tárult az új jövevény.

Hosszúkás szőkésbarna haja volt és észrevettem benne néhány göndöres tincset. Karcsú volt és alig volt tőlem alacsonyabb. Nem tudom mi, de valami megfogott benne. Mármint úgy értem, hogy rettenetes csinos volt. Fura, hogy ezt gondolom mivel megfogadtam, hogy egy ideig semmilyen lányra nem fogok ránézni. De szerintem ebben az esetben kivételt tehetek.

Szorosan Louis mellett állt és akkor tudatosult bennem, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. A hajuk színe az arcuk…

- Ó és Ő az ötödik tag. – kapta rám a fejét Louis és hirtelen mindenki rám nézett. Ez alól a lány sem lehetett kivétel. Ragyogó kék szemeivel az arcomat vizsgálta amitől én tisztára libabőrös lettem.

Fura.

- Helló Liam Payne. – nyújtottam a kezem zavartan, de Ő nem viszonozta a gesztusomat. Csak nagy szemekkel bámult és minél közelebb ment Louhoz. Oké honnan szabadult már? Tudtommal ilyenkor kezet kell ráznunk.

- Nyugi nem kell félned Tőle. Ő is a barátom. – karolta át Lou és akkor jöttem rá , hogy valójában kivel is van dolgom. A kinézet, a törődés : Ő Louis kishúga.

Fúj én meg még azt mondtam rá, hogy helyes. – Liam ő a húgom Tammy. – mutatott be és még mindig nagy szemekkel bámul.

- Akkor már elkezdtetek apáskodni felette ahogy észre vettem. – mondtam gúnyosan.

- Ne vedd figyelembe. – suttogta Zayn, de szerencsétlenségére én is meghallottam. – Nehéz napjai vannak mostanában.

- Egyébként nem tudsz beszélni? – húztam fel a szemöldököm és ránéztem Tammyra. Pislogott egyet és hatalmasat nyelt. – Ez azért elég félelmetes.

- Fél. Te mit csinálnál ha ennyi idegen venne körbe? – csóválta meg a fejét Harry és barátságosan átkarolta a vállát. Tipikus Harrys viselkedés. Jó csaj ezért rögtön rámozdul.

- Oké én ezt nem hallgatom tovább. – csattantam fel majd elindultam a bejárati ajtó felé.

- Szia Liam. – hirtelen megtorpantam mikor egy halk bátortalan hang köszönt el. Hátra kaptam a fejem és ránéztem Tammyra aki csillogó tekintettel nézett vissza rám.

Válasz nélkül indultam el újra és hagytam el a villát.

1

Itt van az új törim első vagy beveztő része. Ezt a részt még senki szemszögéből nem írtam  szóval eléggé érdekes lett :D A töriről annyit kell tudni, hogy ez most más lesz mint a többi. Már az elején mondom, hogy Liam lesz a központban...bocsi ha már sokan unjátok, de úgy döntöttem, hogy amíg ez az oldalam létezik addig mindig Liam fogja a főszerepet kapni. De vissza térve még Rá a természetét teljesen átformáztam...szóval ne lepődjetek meg, majd rajta :P

§§§

- Nem ismersz meg? Miért nem ismer meg?

Louis Tomlinson szinte már könnyes szemmel szorította kishúga kezét aki csak üveges tekintettel bámult vissza rá.

Fogalma sem volt róla, hogy ki az a fiú aki állandóan ezeket a mondatokat szajkózza neki. Jobban mondva azt sem tudta, ki is Ő valójában mivel akár hányszor emlékezni próbál a fejébe éles fájdalom hasít ami szinte már az őrületbe kergeti.

Nincsenek emlékei csak egy nagy feketeség van helyette. Idegen emberek veszik körül akik azt állítják, hogy a családja. Sírnak az ágya felett és olyan dolgokat mondanak amikről fogalma sincs. – Tammy én vagyok az Louis a bátyád. – a srác minél erősebben szorította a kezét, Tammynak pedig már kezdett fájni a szorítás. Könnyei egyesével pottyantak ki a szeméből végül pedig zokogásba ment át.

- Nekem nincs bátyám. – csóválta a fejét kétségbeesetten közben pedig a párnáját szorította. Louis megsemmisülten nézett rá és még mindig nem engedte el a kezét. – Nekem nincs semmim. – zokogta és a párnájába fúrta a fejét. Újabb fájdalom hasított a fejébe ugyanis próbált vissza emlékezni.

- De, én vagyok az. Nem emlékszel, hogy imádtuk egymást? – a fiú nem akart hinni a fülének. A húga szavai szinte széttépték a szívét. Az nem lehet, hogy pont rá nem emlékszik? – Tammy én vagyok az. – bizonygatta zokogva majd azt vette észre ahogyan anyja a vállára teszi a kezét és elkezdi húzni. Nem akart elmenni, a húgával szeretett volna lenni és segíteni rajta.

- Gyere, pihenésre van szüksége. – suttogta az asszony Louis pedig hagyta, hogy anyja kivezesse a szobából. Ahogy lépkedett anyja után úgy törölte ki a szeméből a könnyeket és próbálta elfelejteni az előbb lezajlott beszélgetést kishúgával. Nem akarta elhinni, hogy ez pont velük történik.

Hisz minden olyan tökéletesen alakult most az életében. Ott volt a banda akik a legjobb barátai lettek, elköltözött Londonba Doncasterből és lett egy gyönyörű barátnője.

Mellesleg Ő volt a legsikeresebb brit fiúbanda egyik énekese. Sikert sikerre halmoztak és egy telefonhívás minden tönkre tett.

- Gyerünk utoljára elpróbáljuk a One Thinget és mindenki mehet arra amerre lát, persze csak ésszel. – Paul az utolsó szónál szélesen elhúzta a száját az öt srác pedig küldött felé egy gúnyos nézést. Nem könnyű öt tinit a valóságban tartani miközben millió lány akar a feleségük lenni, ráadásul még jól is néznek ki.

- Hallod Louis ez neked szól. – röhögött Harry és a mellette álló srác vállába ütött aki csak felhúzta a szemöldökét majd fölemelte a kezét és úgy csinált mint aki megakarja ütni Göndörhajú barátját aki mikor ezt meglátta elugrott mellőle. Pedig Louisnak esze ágában sem volt megütni Őt.

- És neked Liam. – tette hozzá Zayn is és közben halál komolyan bólogatott.

- Meg neked is Zayn. – válaszolta Liam közben pedig Perriere célzott.

A bandából ugyanis nekik hármuknak volt komoly kapcsolata. És ezt mindenki tudta, hisz szinte mindenhol csak róluk lehet hallani.

Több szó aztán nem esett köztük ugyanis mindenki szeretett volna a saját útjára menni. Gyorsan elénekelték a dalt majd elindultak a közös villájuk felé. Mivel szinte minden napjukat együtt töltötték ezért döntöttek úgy, hogy vesznek közösen egy villát és így mindig együtt lehetnek.

Ráadásul még élvezték is mivel hamar megtalálták a közös hangot. Csak a takarítással nem voltak kibékülve ezért rajtuk és a barátnőjükön kívül nem nagyon jártak mások hozzájuk.

De amit hazaértek szinte mindenki el is tűnt ugyanis néhány nap szabadságot kaptak.

Louis épp hívni akarta Eleanort, hogy megbeszéljen a lánnyal egy randit mikor a telefonja kijelzőjén megjelent az anyja neve. Boldogan vette fel és szólt bele.

- Szia anya képzeld néhány nap szab…- kezdte el újságolni a jó híreket, de az anyja rögtön a szavába vágott amit eléggé furcsált.

- Louis nagy baj történt. Tammyt kórházba szállították. – mondta, Louis pedig szinte megfagyva hallgatott. Először el sem akarta hinni és azzal bíztatta magát, hogy csak valaki megszerezte az anyja telefonját és most gúnyt űz belőle. De anyja hangját hallva hamar elfelejtette ezt az ötletet.

A kishúgával nem történhetett semmi. Ő erős lány…

- Mi történt vele? Miért nem emlékszik rám? – vonta kérdőre az anyját mikor leértek az ebédlőbe és leült Lottie mellé akinek szintén ki voltak sírva a szemei.

- Senkire nem emlékszik. – szólalt meg csendesen Lottie hangját pedig szinte alig lehetett érteni a sok sírás miatt. Louis átkarolta kishúgát és közelebb húzta magához és most már az Ő vállán szipogott.

A fiú sajnálta, hogy nem jött vissza előbb Doncasterbe de a barátait nem akarta ott hagyni szó nélkül. Így is csak annyit tudott mondani nekik, hogy nagy baj történt majd rögtön rohant is az autójához és száguldott haza.

- Hogy történt ez az egész? – emelte fel a fejét és tekintetet az anyjára vándorolt aki a tenyerébe temette az arcát. Minél jobban meg akarta tudni az igazságot…

- Tamara Tomlinson ezerszer elmondtam, hogy nem mész el arra a buliba. – anyja a lánya szobája ajtajában állt és onnan mondta gyerekének. Lottie, nővére ágyán ült és azt bámulta ahogyan az fel- alá járkál a szobájában közben pedig dühösen motyogott az orra alatt.

- De anya már 17 múltam, ráadásul minden jó fej a suliból ott lesz. Megint csak én nem mehetek. – kezdett el nyavajogni, hosszú szőke haját egy gyors mozdulattal hátra dobta majd könyörgően ránézett az anyjára.

- Ez igaz. – bólogatott Lottie is, de mikor meglátta anyja villogó tekintetét inkább jobbnak látta ha befogja és figyelmét újra a magazinjának szentelte.

- Engem nem érdekel. Nem mész és kész. – zárta le a témát. – Most pedig mind a ketten menjetek lefeküdni. – parancsolta. Lottie szó nélkül távozott nővére szobájából majd Tammy dühösen becsapta utánuk az ajtót.

Azonban esze ágában sem volt szót fogadni anyjának. Eddig mindig miatta nézték le. Soha nem mehetett el egy menő buliba sem mert az anyja mindentől féltette. Részben megértette mivel már csak Ő és tizenöt éves kishúga maradtak otthon, ugyanis bátyja Louis sikeres énekes lett és Londonba költözött.

Azóta pedig az anyja még jobban félti mindentől. Szinte sehova nem akarja elengedni és állandóan be kell számolnia arról, hogy mit csinál.

A világon mindennél jobban szerette bátyját ugyanis az nem csak a testvér szerepét töltötte be, hanem az apja helyett apja is volt. Ezért sem értette meg miért költözött el.

Azonban a ma estéből akkor sem fog engedni. Elhatározta magát, hogy túljár az anyja és a húga eszén.

Gyorsan felöltözködött majd halkan kinyitotta a szobája ajtaját, hogy megbizosodjon arról, hogy az anyja már le- e feküdt. Mikor kilépett a folyosóra sötétség fogadta ami azt jelentette, hogy szabad előtte az út.

Egy ugrással a bátyja szobájánál termett majd halkan kinyitotta az ajtót és már rohant is az ablak felé. A házban pontosan ennél az egy szobának az ablakában volt egy hatalmas fa amire egyszerűen fel lehetett mászni.

És Ő most ezt ki is használta. Egy fürge mozdulattal kiugrott majd gyorsan lemászott és amilyen gyorsan csak tudott elrohant a házuk elől, nehogy véletlenül valaki felébredjen.

Szerencséjére nem kellett sokat gyalogolni ugyanis a buli csak néhány utcával volt arrébb. Mikor belépett a helyszínre még a lelkiismeret-furdalása is eltűnt ahogyan a táncoló fiatalokat nézte.

- Hát eljöttél. – szólította meg hátulról cserfes szájú barátnője Molly. – Mégis, hogy sikerült rászedned az anyudat, hogy elengedjen? – vonta kérdőre, Tammy pedig csak szélesen elhúzta száját.

- Sehogy. Egyszerűen csak kimásztam Louis szobája ablakából. – mesélte vállvonogatva. Majd boldogan fogadta el Mollytól a poharat és gyorsan megitta azt.

Tudta nem helyes ha alkoholt iszik ugyanis soha nem tudja hol a határ. De most még az sem érdekelt. Csak jól akarta érezni magát és nem gondolni a gondjaira. El akarta felejteni a hiányérzetet amit Louis iránt érzett. Szüksége volt a bátyjára még ha próbálta elrejteni is. Már bánja, hogy erőszakoskodott, hogy mennyen el az X-Factor meghallgatására. Ha nem lett volna a tehetségkutató még mindig itt lakna velük.

Hajnali három óra felé járhatott az idő mikor az emberek oszlani kezdtek.

- Gyere hazaviszünk. – ajánlkozott Dony, Molly pasija akinek szinte alig lehetett érteni a beszédjét mivel annyira részeg volt. Beült a volán mögé és kinyitotta az ajtót, hogy a két lány is tudjon beszállni. Molly  elfoglalta a helyét az anyósülésben majd rögtön rávetette magát barátja szájára.

Ám Tammy hezitált. Lehet részeg volt, de nem tartotta jó ötletnek ilyen állapotban autóba ülni. Dony szinte azt sem tudja, hogy hogyan hívják, akkor hogyan akar vezetni.

- Gyere már, csak nem akarsz haza sétálni. – szólalt meg Molly is és beadta a derekát. Igaza volt barátnőjének, kinek van kedve sétálni hazáig. Elvigyorodott majd beült hátra a srác pedig beindította a motort nagy nehezen.

Végül pedig elindultak eszeveszett gyorsasággal, de egyikkőjüket sem érdekelt. Maximumon hallgatták a zenét és röhögtek saját magukon. Molly vigyorogva mászott Dony felé majd elkezdte csókolgatni a srác pedig hagyta.

Pont akkor amikor egy éles kanyar következett. Dony próbálta vissza rántani a kormányt, de sikertelenül. Az autó egyenesen egy meredek árokba zuhant és fának ütközött. Tammy éles sikoltozásokat hallott és próbált a tudatánál maradni. De a fehér fény minél közelebb ért hozzá végül pedig minden elsötétült körülötte…

- Dony még a helyszínen szörnyet halt. Molly a baleset után néhány órával meghalt. – fejezte be a mesélést az asszony Louis keze pedig ökölbe szorult. Donyt és Mollyt is hibáztatta ugyanis ha ők nem erőszakoskodnak a húga még mindig emlékezne rá. Gyűlölte Donyt amiért részegen autóba mert ülni és gyűlölte Mollyt is amiért vezetés közben rámászott Donyra. – Tammy pedig súlyos agyrázkódást kapott ami okozta az amnéziát.

- Az orvosok azt mondták, hogy szerencséje volt amiért hátul ült. Ugyanis nem kapott olyan erős ütést. – szólalt meg szipogva Lottie és próbált nem vissza gondolni arra az estére mikor reggel hat órakor az anyja megkapta a telefonhívást a kórházból.

- És mit mondtak az orvosok? Meddig lesz ilyen állapotban? – zúdította a társaságra kérdéseit Louis.

- Nap, hét, hónap, év vagy akár örökre is. – válaszolta az asszony, Louis pedig felhúzta a térdét átkarolta és szorította közben pedig csurogtak a könnyei. Örökké nem maradhat ilyen állapotban a húga. Nem teheti meg ezt vele. – Senki nem tudja pontosan csak találgatnak.

- És mi lesz vele? Nem maradhat így, hisz saját maga miatt fog megőrülni. Nem veszitek észre, hogy mennyire szenved. – fakadt ki majd azt vette észre, hogy fel-alá járkál közben pedig a hajába túrt. Fogalma sem volt róla, hogy a saját anyja és húga, hogy tud ilyen tehetetlen lenni.

- Már mindent megpróbáltunk. Képeket mutogattunk neki, viszont nem mondhatunk semmit a múltjáról ugyanis az orvosok szerint magának kell vissza emlékeznie.

- Leszarom. A húgom szenved és a megőrülés szélén áll. Nem fogom engedni, hogy magába roskadjon. – állt meg komoran majd néhány pillanat múlva már a tökéletes megoldást is tudta.

- Louis elhiszem, hogy fáj, de semmit nem tudunk csinálni. Lottienak az iskolára kell összpontosítania nekem dolgoznom kell. Nem tölthetjük az összes időnket mellette. És azzal sem segítünk, hogy állandóan azt lássa, hogy sírunk. – mondta a nő, Louis pedig csak leintette. Nem volt kíváncsi az anyja szabadkozására. Tudta nagyon jól, hogy már rég feladta a reményt.

- Ti lehet nem tudtok rajta segíteni. De szerintem én igen. – mondta és agy apró bizalommal teli mosoly jelent meg az ajkán.

- Mire gondolsz bátyus? – csillant fel Lottie szeme és Ő is felállt, hogy tisztás hallja a választ.

- Elviszem magammal Tammyt Londonba! – mondta magabiztosan…