7

Itt a friss rész. Nincs hozzá sok hozzáfűzni valóm :D

Tammy Tomlinson

- Azt mondtad, hogy haza megyünk. – mikor kiszálltam az autóból és újra a villával találtam szembe magam megrémültem.

Alig néhány órája Louis megígérte, hogy haza visz Doncasterbe és nem ide. Hazudott nekem ráadásul a szemembe. Milyen testvér Ő már? Hisz nagyon jól tudja, hogy nem lennék képes minden nap Liam arcát nézni.

- Igen és itthon is vagyunk. – bizonygatta és megfogta a karom közben pedig elkezdett befele húzni, de én ellenálltam neki.

Azt már nem, engem oda nem húz be. Lehet emlékeim nincsenek a múltamról, de a jelenről igen.

- Nem, ez itt nem az otthonom. – makacskodtam közben pedig a villára mutogattam.

- Tammy ne csináld ezt. – nézett rám olyan mérges arccal ami nem nagyon akart neki össze jönni. Végül pedig szélesen elvigyorodott és úgy nézett újra rám.

- Mi olyan vicces? – kulcsoltam össze a kezeimet közben pedig felhúztam az orrom.

Nem elég, hogy újra vissza akar ide hozni. De még ki is nevet.

- Ugyan olyan makacs, vagy mint ré…- hirtelen elharapta a mondatot majd lesütötte a szemét szomorúan.

Nem értettem miért nem fejezte be. Makacs vagyok? Jó tudni.

- Miért nem fejezted be? – néztem rá kérdően, de Louis csak vállat vont.

Miért kell neki ennyire titkolóznia előttem? Egyszer úgyis mindenre rájövök és emlékezni fogok. Nem, hogy segítene vissza szerezni Őket. Inkább csak még jobban összezavar.

- Hosszú. – vont vállat egyszerűen, de kerülte a pillantásomat. 

Már megint hazudik. Ráadásul még tiszta bénán is csinálja.

- Van időm. – válaszoltam vigyorogva és összekulcsoltam a kezeimet a mellem alatt. – Ugyanis most szépen visszaülsz az autóba és elviszel Doncasterbe!

A válasz pedig egy hangos nevetés volt. Remek!

- Arra várhatsz. Ajánlom, hogy indulj el, befele ha nem akarod, hogy Louis bácsi bekeményítsen. – élvezte a helyzetet ugyanis még mindig szélesen vigyorgott.

Valaminek nagyon örült, mert még a szemei is csillogtak. Ilyen boldognak még nem láttam.

- Most megijedtem. – vágtam rá mérgesen majd könyörgően ránéztem. – Hát nem érted? Liam utál engem és megértem hisz miattam szak…

De a mondatot már nem tudtam befejezni ugyanis Louis egy adott pillanatba felkapott a vállára és elindult be. Még csak nem is érdekelte, hogy agyon ütöttem a hátát és úgy sikoltoztam, mint akit épp elrabolnak.

Csak a konyha közepén tett le vigyorogva.

- Liammel pedig ne foglalkozz. – kacsintott egyet majd magamra hagyott.

Gondolkodás nélkül elindultam a szobám felé nehogy véletlenül össze találkozzak az említettel. Szerencsémre sikerült is és mikor beértem a szobámba megnyugodva dőltem bele az ágyamba.

§§§

Szinte a szobámból ki sem mozdultam. Csak feküdtem és próbáltam nem Liamre gondolni. Egyébként épp miatta nem mentem sehova. Ráadásul még a többiektől is féltem mivel az a rögeszmém lett, hogy Ők is utálnak. Ne kérdezzétek, hogy honnan jött ez az ötlet ugyanis magam se tudom.

- Mit szólsz Tammy ha megkóstolnád a Niall féle szendvicset. – nézett rám Niall csillogó szemekkel miközben a konyhában ültünk és nem tudtam eldönteni, hogy mit egyek.

- Mondtam már nem vagyok éhes. – néztem rá sajnálkozva Ő pedig csak eltátotta a száját.

- Milyen lény vagy már Te? Olyan nem létezik, hogy valaki nem éhes. – csóválta meg a fejét szörnyülködve.

Ennyi hét után már tudnom kéne, hogy Niall élete csak a kaja körül forog. De most komolyan nem vagyok éhes. Pedig biztos finom lehet a szendvicse.

- Niall nem lehet mindenki olyan haspók, mint Te. – forgatta meg a szemeit Harry, Niall pedig küldött felé egy gyilkos pillantást közben pedig a hasát simogatta.

- Bocsi, majd később. – ígértem meg, Niall csak elhúzta a száját. Lassan felálltam az asztaltól. – Most inkább szívnék egy kis friss levegőt. – mondtam sóvárogva.

Már napok óta nem hagytam el a házát. Vágytam egy kis környezetváltozásra meg aztán kíváncsi is voltam a környékre. Igaz már eléggé késő volt és sötét, de nem érdekelt.

- Oké, de amint bejössz, eszel. – adta a parancsot és egy paprikával mutogatott. Hangos nevetés tört fel belőlem majd sarkon fordultam és elindultam az ajtó felé.

Hatalmasat sóhajtottam mikor a friss levegőre értem. A hideg rögtön megcsapta az arcom, de most még az sem érdekelt, hogy fázok. Lassan sétáltam a kihalt utcákon és nem gondoltam semmire, ami nálam nagy szó volt. Csak élvezni akartam a pillanatot. Sorra hagytam magam után a házakat, míg végül egy parkba értem. Ismeretlen volt számomra a környezet ezért jobbnak láttam, ha inkább visszafordulok.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy semmiből elém ugrik két idegen férfi. Lenézően végig mértek majd a magasabbik megnyálazta a száját.

- Nocsak kicsi lány, csak nem eltévedtél? – húzogatta fel-le a szemöldökét és minél közelebb jött hozzám én pedig hátráltam. Bűzlött az alkoholtól amitől én rosszul lettem. Meg akartam fordulni és elfutni, de egy határozott mozdulattal elkapta a derekamat és magához húzott. – Hova ilyen sietősen?

- Engedjen el, mert fáj. – sziszegtem a fogaim között, de úgy tűnt, hogy nem hallottam meg vagy nem akarta.

- Vétek lenne magára hagyni egy ilyen gyönyörű fruskát. – nézett rám és megszorította a kezem majd egy másik pillanatban letépte rólam a kabátom és a felsőm is majd az egyik fához szorított és elkezdett csókolgatni mohón. Fájt ahogy szorított és reszkettem félelmembe. Sikítottam, de Ő egy erőset az arcomra ütött. Éreztem ahogy a szám sarkából kicsordul a vérem. Nincs menekvés, védtelen vagyok és engednem kell ahogy egy mocskos, alkoholista magáévá tesz…

- El a kezekkel Tőle, vagy hívom a rendőrséget. – ezer hang közül is megismertem volna ezt a hangot. A férgi elhátrált Tőlem és szembe találtam magam Liam arcával aki a kezei közt tartotta a telefonját.  Szánalmasnak éreztem magam, de most nem érdekelt. Reszkettem a félelemtől és csak zokogtam…de akkor is megmentett. Megmentett engem. Akkor talán nem is utál annyira.

Liam Payne

- Mégis, hogy a francba tudtátok elengedni egymaga? – Louis kiabálására elkaptam a fejem a TV-ről és kérdően felálltam. – Eszetekbe se jutott, hogy meg kellene kérdezni engem?

- Azt mondta csak sétálni megy. – vágott vissza idegesen Harry.

Várjunk csak, Ők most Tammyról beszélnek? Hát persze, hogy róla, hisz csak rá kell nézni Loura. Már megint mit csinált szegény lány? Talán elolvasta a naplóját és megtudta, hogy totál belém van zúgva? Én pedig örülök neki, mivel rájöttem, hogy azért utálom mert az első pillanattól kezdve belé estem? Tudom hülyén hangzik, de ez az igazság. Ezért nem érdekelt, hogy megtudtam azt, hogy Danielle megcsalt, ezért tudtam újra normális lenni.

- Aha, sétálni késő este. – sziszegte a fogai közt Louis.

Hirtelen rossz elő érzetem támadt. London nem biztonságos sötéttel ráadásul nem ez a negyed ahol tele van alkoholistákkal.

- Harry asszem van egy kis gond. – túrt bele a hajába Niall és aggódva ránézett Harryre aki nem értette mire akar kilyukadni a Szőkeség. – Már több mint két órája elment. Tuti, hogy nem az udvaron van.

Én kinyírom Őket. Mind kettőt egyszerre. Nem érdekel, hogy csak három tagú lesz a banda a rajongók majd beletörődnek valahogy. Ha meg nem jelentkezhetnek nálam és őket is kinyírom.

- Nyugi, egy kis esti séta eddig még senkinek nem ártott. – próbált nyugodt maradni Harry is, de látszott rajta, hogy nem az.

- Ha nem lesz itt 5 perc múlva ki fog törni a harmadik világháború. – csikorgatta a fogait Louis és levágódott az egyik székre.

Öt perc alatt akár mi történhet. Én biztos, hogy nem fogok nyugodtan üldögélni miközben Tammy kitudja, hogy hol van.

- Liam Te meg hová mész? – szólt utánam Zayn.

- Megkeresem Tammyt. – válaszoltam egyszerűen majd mielőtt szólhatott volna valamelyikkőjük valamit gyorsan becsuktam magam után az ajtót és elindultam a hideg éjszakába.

Fogalmam se volt róla, hogy merre mennyek. Csak mentem közben pedig egy szőke hajzuhatagot kerestem, de sajnos sehol nem láttam.

Végül feladtam a reményt és úgy döntöttem, hogy a parkon keresztül megyek haza ugyanis arról sokkal rövidebb volt.

Sötétség vett körül és nem volt más vágyom csak az, hogy újra a villában lehessek. Remélem Tammy már haza ért.

Ám hirtelen egy éles sikoltozásra lettem figyelmes és a hang irányába fordultam. Pont egy villany alatt álltak ezért jól ki tudtam venni a jeleneteket.

Egy elég koros férfi épp letépte egy fiatal lány pólóját majd kicsit sem kedvesen az egyik fához nyomta és elkezdte csókolgatni csupasz testét.

És akkor a lányban megismertem Tammyt. Reszketett a férfi közelségétől, de nem tudott ellene mit tenni. Hagyta közben pedig zokogott.

Na nem, az én Tammymmal senki nem csinálhassa ezt. Ráadásul senki nem csókolhassa helyettem !

Gondolkoztam a lehetőségeken. Végül pedig az mellett döntöttem, hogy megfenyegetem Őket. A filmekben be szokott válni. Csak volt egy kis gond, hogy ez nem egy film hanem a valóság ahol meg akarják erőszakolni azt a lányt akit szeretek.

- El a kezekkel Tőle, vagy hívom a rendőrséget. – kiáltottam el magam közben pedig a telefonomra böktem.

A tervem bevált ugyan is a férfi elhúzódott Tőle és így rá tudtam nézni. Messziről láttam,

reszket a félelemtől és hangosan zokogott.

- Mert ki mondja? – nézett rám vicsorogva. Mérges voltam és képes lettem volna neki futni és

szétverni a képét.

- Mégis miért érdekli? Nem hallotta, hogy mit mondtam? – hangom tele volt gyűlölettel

közben pedig úgy csináltam mintha épp tárcsáznák.

- Mi van te vagy a stricije ennek a büdös lotyónak. – nevetett fel gúnyosan én pedig azt

vettem észre, hogy rávetettem magam és behúztam neki egyet.

Fájt a kezem az ütéstől, de Tammyért bármit.

- Na jó húzzunk el innen, mert tényleg komolyan gondolja a kiscsávó. – nézett rá a társára

majd eszeveszetten elrohantak.

Tammy mozdulatlanul állt lesütött szemmel melltartóban és még mindig zokogott.

Gondolkodás nélkül magamhoz húztam és csak szorítottam magamhoz amilyen erősen

tudtam.

6

Sziasztok. Először is megnyugodhat mindenki mivel soha nem fordult meg a fejemben. hogy bezárom a blogot! Szóval nyugi van...ugyanis én csak annyit mondtam, hogy lehet egy kis időre eltűnök addig míg megírom a részeket :) Az pedig nem azt jelenti, hogy törlöm a blogot! azért örülök h ennyien szeretitek amit csinálok :D

Tammy Tomlinson

- Mikor fog magához térni?

Louis hangjára lettem figyelmes. Ki akartam nyitni a szemem, de inkább nem tettem mert akkor újra a szemem előtt lett volna Liam és újra hallanom kellett volna ahogy kiabál velem.

Azt pedig nem akarom még egyszer átélni.

Nem!

El akarok innen menni, hogy ne okozzak neki több fájdalmat, hogy ne kelljen látnia és, hogy tudjon a barátnőjével lenni.

Miért szakad meg a szívem mikor a barátnőjére gondolok? Miért fáj ennyire, hogy  szereti és harcol a lányért?

Gyűlölnöm kellene amiért így beszélt velem, de egyszerűen nem megy. Pedig tudom, hogy semmit nem jelentek a számára és legszívesebben még a létezésemről sem tudna.

- Már magánál van csak be van nyugtatózva, hogy tudja kipihenni magát. – szólalt meg valahonnan az ágyam végéből egy mély férfi hang.

Szóval én most nem vagyok magamnál? Azért nem tudom mozgatni a testem mert épp alszok? De akkor miért hallok tisztán mindent?

- Akkor nem lett komolyabb baja, ugye? – ismét Louis szólalt meg hangja pedig tele volt aggodalommal.

Mint mindig amikor rólam van szó. Néha elgondolkozok rajta, hogy miért vagyok számára ennyire fontos. Oké azt tudom, hogy a bátyám, de szerintem már túlzásba viszi. És Harry, Niall, Zayn Ők miért aggódnak értem ennyire.

Tudom, hogy eltitkolnak előlem valamit. Valami történt velem amiről Ők tudnak, de én nem. Már csak rá kell jönnöm, hogy mi az.

Hisz az embereknek szükségük van az emlékeikre.

- Nos mint tudjuk Miss.Tomlinsonnak súlyos amnéziája van. Ezért különösebben oda kell figyelnie a nyugalmára. Azért ájult el mert az idegrendszere összeomlott. Valami ezt kiválthatta és sokkos állapotba kerül. Lehetett az egy csalódás, veszekedés…

- És most, hogy van? – szólt közbe Louis.

- Nem beszél senkivel. Akár hányszor meglát egy nővért nem beszél. De ez csak a félelemtől lehet mivel teljesen össze van zavarodva.

Kezdtem nagyon ostobán érezni magam. Mintha egy idegbetegről beszélnének aki veszélyes. Egyáltalán mitől van amnéziám?

Még beszélt valamit az orvos, majd hallottam ahogy csukódik az ajtó és újra csend vett körül.

De én rögtön kinyitottam a szemem és akkor jöttem rá, hogy mégsem vagyok magam. Louis rögtön a nyakamba vettette magát és sírni kezdett.

- Soha többet nem hagylak egyedül. – szipogta én pedig csak bátorítóan megütögettem a hátát.

- És mi sem. – nézett rám szomorúan Zayn, Harry és Niall pedig csak bólogattak.

Jól esett a törődésük viszont akaratom ellenére is Liamet kerestem, de nem volt köztük. Szóval tényleg komolyan gondolta amit mondott. Utál és nem akar látni.

A srácok még néhány percig bent voltak majd jött egy nővér és kitessékelte Őket ugyanis már elég késő volt.

Gondolkozásomból újra az ajtó nyitódása zökkentett ki és nagy meglepetésemre Liam jelent meg. De mielőtt belépett volna óvatosan körül nézett mintha meg akart volna bizonyosodni róla, hogy senki nem-e lássa.

Majd rám nézett és találkozott a szemünk. Újra a fülemben csengtek a bántó szavai és azt vettem észre, hogy újra potyognak a könnyek a szememből. 

Féltem Tőle és attól, hogy megint miért fog velem kiabálni. Nem akarom újra hallani azt ahogy a szemembe mondja, hogy utál.

- Tammy! – Liam gondolkodás nélkül az ágyam mellé ugrott majd minél közelebb jött és meg akart ölelni, de én elhúzódtam Tőle és a sírás zokogásba ment át. Rettegtem Tőlem. – Te reszketsz…ugye nem Tőlem félsz ennyire? – kérdezte aggódva én pedig csak elfordítottam a fejem. Egyszerűen nem tudtam ránézni. Legszívesebben rávágtam volna, hogy de Tőled félek mivel állandóan csak bántottál. De inkább nem szóltam semmit. – Én úgy sajnálom. Hidd el én nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Utálom magamat. – fél szemmel ránéztem és észre vettem, hogy egy könnycsepp csordult le az arcán. Majd egy másik pillanatban felállt és elsietett a szobámból.

Nem csak Te utálod magad, hanem én is utálom magamat, amiért beléd szerettem.

Liam Payne

Mindenki bement Tammyhoz csak én nem, ugyanis Louis szerint jobb ha kint maradok és elgondolkozok az életemen.

Köszi a jó tanácsot, de azon már túl vagyok. Rendbe kell hoznom amit elcsesztem és el kell nyernem újra a bizalmukat.

Óráknak tűnő percekig bent voltak majd szomorkás arccal jöttek ki. Megrémültem. Lehet, hogy valami komolyabb baja lett, miattam.

- Jól van? – néztem rájuk, de csak a fejüket csóválták majd intettek, hogy mennyek utánuk. Azt már nem. Nem megyek el úgy, hogy nem láthatom. – El kell mennem a mosdóba. – hazudtam.

- Oké, siess. Az autónál várunk. – fordult meg Niall én pedig úgy csináltam mintha elindultam volna a mosdók felé.

De nem oda mentem. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy elmentek benyitottam abba a szobába ahol Tammy feküdt.

Mikor benyitottam rögtön találkozott a pillantásuk. Gyönyörű volt még ilyen állapotban is.

- Tammy! – ugrottam az ágya mellé majd szorosan magamhoz akartam húzni, hogy tudjam biztonságban. Ám Ő elhúzódott tőlem és hangosan felzokogott közben pedig reszketett. Te Jó Ég mit tettem?! - Te reszketsz…ugye nem Tőlem félsz ennyire? – az nem lehet, hogy ennyire fél. Mondjuk megérdemlem, hisz miattam fekszik itt. Én is félnék saját magamtól. - Én úgy sajnálom. Hidd el én nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Utálom magamat. – éreztem ahogy arcomon végig folyik egy könnycsepp majd gyorsan felálltam és elfutottam, hogy ne kelljen ilyen állapotban látnia.

Mikor kiértem a kórház elé megláttam a többieket az autó előtt. Sietős lépésekkel elindultam feléjük közben pedig megtöröltem a szemeimet.

- Jó sokáig tartott. – nézett rám bunkón Louis majd beszállt a volán mögé, de én nem mozdultam.

- Sajnálom. – emeltem fel a fejem és sajnálkozva ránéztem a fiúkra akik csodálkozva bámultak. – Esküszöm, mindent helyre hozok és olyan leszek mint régen. – sütöttem le a szemeimet szégyenkezve, majd azt vettem észre, hogy Zayn barátságosan megveregeti a vállam.

- Ez az utolsó esélyed, hogy hiszek neked. – nézett a szemem közé komoran Harry a végén pedig megjelent egy apró mosoly a szája sarkában.

Bólintottam egyet komoran.

- Már épp ideje volt, hogy kezdesz észhez térni. – Niall összekulcsolta a kezét és úgy nézett rám.

Hát igen szerintem is ideje volt. Azt hiszem lesz mit rendbe hoznom. – Ha nem gond én inkább haza sétálok.

- Veled megyek. – nézett rám vigyorogva Zayn, Harry és Niall pedig bólintottak.

Jól esett, hogy ennyire fontos vagyok számukra. Én mégis megbántottam Őket. Egy szemét barát vagyok. Ránéztem Louisra aki nem szólt semmit csak komoran maga elé bámult.

- Te nem jössz Lou? – nézett rá barátságosan Harry és az említett pedig végre ránk nézett.

- Bocs, de én nem tudok neki ilyen hamar megbocsájtani. – nézett rám szomorúan amit én megértettem. A húga miattam van kórházban persze, hogy gyűlöl. – Próbálok, de nem megy.

- Semmi gond. Én is utálom magamat. – vontam vállat egyhangúan majd elmosolyodtam Ő pedig erőtlenül vissza rám.

Lassan sétáltunk a kivilágított utcákon és alig szólalt meg valamelyikünk amit nem is bántam. Legalább tudtam gondolkozni.

Épp az mellett az épület mellett mentük el ahol az X-Factor stúdiója volt. Tele volt emberekkel szóval mind a négyen felvettünk egy fekete szemüveg nehogy véletlenül megismerjenek a rajongók.  

Ám hirtelen megtorpantam mikor az egyik lámpa alatt megpillantottam egy ismerős göndör hajzuhatagok. Ezer lány közül is megismertem volna Danielle-t aki nagyon el volt foglalva egy másik…sráccal. Karjait a nyaka köré fonta az ismeretlen srác pedig a derekára csúsztatta a kezeit mint én szoktam anno.

Rosszul voltam a látványtól és legszívesebben üvöltöttem volna. Átvert. A szemembe hazudott és azt mondta, hogy a változásom miatt szakít velem. Na persze!

Gondolkodás nélkül elindultam felé, de éreztem, hogy a srácok húznak vissza, de én erősebb voltam náluk.

Felbőszülve indultam el feléjük és ebben a pillanatban akár mire képes lettem volna. Megcsalt…engem! Engem aki még mindig szeretem és akár mikor képes lennék újra kezdeni vele.

- Ehem- ehem. – köszörültem meg a torkom a párocska pedig rögtön szét rebbent és mikor Danielle észrevett teljesen elsápadt az arca. Öröm volt nézni.

Viszont engem jobban érdekelt, hogy milyen szemétládára cserélt le. Borostás arc, izmos test…ez nem is srác volt hanem férfi! Na jó ez azért egy kicsit sértő rám nézve ugyanis mindig azt mondta, hogy Őt nem érdekli a kor.

- Liam?! – nézett rám zavartan Danielle és elengedte a kezét. – Te meg, hogy kerülsz ide?

- Meglepődtél mi ? – húztam fel a szemöldökömet gonoszul. – Be sem mutatsz az új barátodnak?

- Új? Nem hiszem, hogy egy fél éves kapcsolat az új. – horkantott fel a férfi én pedig kis híján rosszul lettem. Fél éve csak játszott velem? Danielle megsemmisülten ránézett a férfira és arcával próbált magyarázni valamit amit nem értett meg.

- Még, hogy a változásom miatt szakítottál velem. Tudod mit? Örülök, hogy dobtál ugyanis ma rájöttem, hogy mekkora egy hazug dög vagy. Mennyi mindenről hazudtál még nekem? – fájt kimondanom ezeket a szavakat, de ez után egy életre megutáltam.

- Liam…

- Valójában szerettél engem? Vagy csak azért kellettem mert híres vagyok? – szögeztem neki a kérdéseket. – Áh inkább nem érdekel a válasz. – legyintettem egyet majd sarkon fordultam és vissza mentem a többiekhez akik tátott szájjal bámulták a jelenetet.

- Ribanc. – sziszegte a fogai közt Harry én pedig hangosan felnevettem mire értetlenül néztek rám. - Semmi mogorva válasz amiért lemondtam az ex-csajodat?

- Mégis kiről beszélsz? – csináltam úgy mintha nem tudnám. – Danielle a számomra megszűnt létezni. – vontam vállat egyszerűen.

§§§

- Én azért nem tudnám ilyen könnyel elviselni a helyzetet. – mikor haza értünk Zayn még bejött a szobámba. – Két év járás után megtudod, hogy fél éve megcsal.

- Valamiért nem érdekel. – ültem le az ágyamra gondolkozva. Tényleg nem értettem, hogy mi történik velem. Hisz mégis csak most tudtam meg, hogy megcsalt.

- Mi van Te naplót írsz. – nevetett fel hangosan majd a földre mutatatott ahol egy rózsaszín füzet pihent. Összehúztam a szemöldökömet és úgy néztem. Hisz én nem is írok naplót…tudtommal.

- Mi? – kérdeztem értetlenül, de észre vettem, hogy fel akarja venni ezért jobbnak láttam ha én megelőzöm. – Ez Danielle régi kacatja. – forgattam meg a szemem és az ágyamra dobtam a füzetet.

- De miért van itt?

- Biztos itt felejtette amikor itt aludt.

- Oh és, hogy fogod vissza adni neki?

- Zayn nem hanyagolhatnánk a témát? Az csak egy vacak füzet. – kezdtem elveszíteni a türelmemet. Zayn vállat vont majd vigyorogva kiment a szobámból én pedig megsemmisülten leültem az ágyamra és kíváncsian újra a kezem közé fogtam a füzetet.

Kinyitottam és Tammy nevével találtam szembe magam. Hát persze valamelyik nap itt aludt. Biztos az Ő bőröndjéből esett ki.

Vétek lenne egy ilyen helyzetet elszalasztani…

2010. július 23.

És igen. Louis benne van a legjobb tizenkettőben. Igaz valami négy másik sráccal akiket még személyesen nem láttam mivel épp deszkáztam Mollyval és Donyval és anyáék pont akkor mentek fel Londonba hozzá. Lottie szerint helyesek viszont nem kezdene ki velük. Majd szombaton eldöntöm, hogy igaza-e volt, vagy nem :D

2010. augusztus 20.

Wááá szerelmes vagyok. Méghozzá nem is akár kibe. Louis végre megláttam az új haverjait. Pontosabban a One Direction többi tagját. És Liam…ó anyám, hogy Ő milyen jól néz ki. Cukin kivasalt haj, édes szemek…kell nekem. Hallod bátyus feladatod van a számomra. Össze kell hoznod a haveroddal xD

Mosolyogva olvastam Tammy naplóját. Egy tizenöt éves lány aki első szempillantásra belém szeretett. Viszont nem értem, hogy Lou miért nem mutatott be neki?

2011. március 6.

Liam és Danielle összejöttek. Most komolyan mit eszik már rajta? Hisz 5 évvel idősebb tőle. Neki olyan lányra van szüksége mint én. Louis szerint kár foglalkoznom vele és jobban tenném ha elfelejteném. Könnyű azt mondani. Liam volt az első akibe tényleg szerelmes vagyok.

2011. november 15.

A szerelem egy szívás. Ahogy a felejtés is. Szeretem, de Ő még csak a létezésemről sem tud. Pedig én tiszta szívemből szeretem, nem úgy mint az aaaa….oké inkább befogom. De ha látta volna azokat a képeket amiket én láttam…

Mi? Tammy mindig tudta, hogy Danielle megcsal? Miért nem vettem én Őt észre már rég? Én egy marha vagyok. Tammy tényleg a szívéből szeretett csak soha nem volt alkalma elmondani ugyanis nem találkozott velem személyesen. Viszont most itt van…

5

Itt az új rész...kezd elfogyni az ihletem ráadásul semmi időm sincs írni :S fogalmam sincs, hogy mi lesz így a bloggal...próbálok mindent tőlem telhetőt megtenni de nem lepődjetek meg ha hirtelen csak úgy eltűnök...

Tammy Tomlinson

Végül aztán Louis nagy nehezen elment a villából én pedig Harryvel, Niallel és Liammel maradt. Az utóbbiról tudni kell, hogy szinte egész este még csak ki sem mozdul a szobájából.

Zayn pedig bejelentette, hogy Perrienél alszik.

A két srác kitalálta, hogy videojátékozzunk. Nem tudtam, hogy mit csináljak egész este egyedül szóval úgy döntöttem, hogy majd nézem őket.

Azonban ez rettenetesen unalmas volt. Néhány óráig néztem majd feladtam és úgy döntöttem, hogy inkább átmegyek a saját szobámba.

De mikor Liam szobája mellett mentem el, megtorpantam. Képes lettem volna benyitni és szinte az egész testem arra vágyott. Egyszerűen csak meg akartam tudni, hogy vajon miért utál ennyire. Végül aztán mégsem tettem. Lehajtottam a fejem és lassan elsétáltam a saját szobámba.

Mikor beértem rögtön levetettem magam az ágyra és csak bámultam a sötétségbe.

Azt hittem itt más lesz mint otthon volt. Reméltem, hogy itt senki nem fog sajnálkozva rám nézni, de tévedtem. Itt még jobban sajnáltak mint anya vagy Lottie.

Esküszöm az emlékezés fog az őrületbe kergetni. Miért sajnálnak engem ennyire. Miért akarja Louis, hogy vigyázzanak Rám? Mintha egy közveszélyes őrült lennék aki akár melyik pillanatba elpusztíthatja a fél világot.

Az idő rettenetesen lassan telt. Csak forgolódtam az ágyon, majd úgy döntöttem, hogy inkább lemegyek a konyhába és iszok valamit.

Mikor kiértem a folyosóra csenddel és sötétséggel találtam szembe magam, amiből azt vettem le, hogy már mindenki alszik.

Halkan lépkedtem le a lépcsőn nehogy véletlenül valakit felébresszek. Mikor pedig leértem megkönnyebbülten sóhajtottam fel és nyitottam villanyt majd ültem le egy székre.

Csak bámultam a semmibe és próbáltam emlékezni, de néhány másodperc múlva jött a szokásos dolog. Nagy feketeség, üresség és a fejem majd szétmegy.

Miért nem emlékszek semmire? Valakiben már lehetne annyi emberség, hogy elmondják.

Megsemmisülten vertem az asztalba a fejem, egyszer csak pedig azt vettem észre, hogy valaki jön és néhány pillanat múlva farkasszemet néztem Liammel.

- Te meg mi a francot keresel itt ilyen későn? – húzta fel a szemöldökét és lenézően rám nézett. – Majdnem szívbajt kaptam Miattad. – mondta lehangolóan és a pizsamája zsebébe dugta a kezét.

Elegem volt már belőle. Nem érdekelt, hogy Louis barátja, velem akkor sem fog ilyen hangnemben beszélni! Én miattam még az Atya Úr Isten is lehet.

- Lehet, hogy nem emlékszek semmire az életemből, de akkor sem fogsz velem így viselkedni. – álltam fel és tiszta közel mentem hozzá. Pontosan egy lépéssel álltam előtte és úgy néztem összehúzott szemekkel. – Legalább tudnám, hogy mit ártottam. Szóval örülnék ha elmondanád, hogy mi bajod van velem. – tettem a derekamra a kezem és követelőzően néztem a szeme közé.

Meglepetésemre hangosan felnevetett majd abba hagyta. – Még meg mered kérdezni? Ide jöttél és próbálod befeketíteni Danielle emlékét.

- De…

- Majdnem újra összejöttünk, de jöttél Te és meglátott az ágyamban és azt hitte, hogy lefeküdtünk. Csak, hogy tudd miattad szakított velem.

Liam szinte az arcomba üvöltött én pedig nagy rosszul éreztem magam. Visszhangzott a fejem a kiabálásától és éreztem, hogy arcomról potyognak a könnyek. Próbáltam erős maradni, de nem nagyon sikerült. Minél jobban törtem össze.

- Utálom azt a percet amikor betetted ide a lábad. Gyűlöllek, amiért elvetted Tőlem a szerelmemet. – ordította én pedig csak zokogtam közben pedig a fülemre tartottam a kezem, hogy ne halljam a hangját.

A fejem szinte már szétrobbant és próbáltam nyugodt maradni, de a zokogás eluralkodott rajtam. Ráadásul még lelkiismeret furdalásom is volt. Sírva csóváltam a fejem és hirtelen elkezdtem szédülni majd egy feketeség vett körül és eszméletemet vesztettem.

Liam Payne

Megkövülten néztem ahogy hirtelen összeesett és nem mozdult többet. Földbe gyökereztek a lábaim és fogalmam se volt róla, hogy mit kellene csinálnom.

Végül oda ugrottam és gyorsan letérdeltem majd elkezdtem bökdösni, de nem mozdult.

- Tammy! – kezdtem kétségbe esni és megfogtam az egyik kezét ami jég hideg volt. Tekintetem arcára vándorolt ami még mindig csillogott a könnyeitől. – Hallod térj magadhoz. – rázogattam.

Semmi.

Ez mind az én hibám. Ha nem ordibáltam volna vele akkor nem ájult volna el. Egy marha vagyok.

Pedig igazából nem is gondoltam komolyan. Csak hirtelen elfogott egy inger és kifakadtam.

Igazuk van a srácoknak, Danielle egy szörnyeteget csinált belőlem. És Tammy szívta meg.

Most mi tévő legyek?

- SRÁCOK! – üvöltöttem el magam idegesen és még mindig a kezeim közt tartottam Tammy élettelen testét.

Utáltam magam. Megérdemlem, hogy mindenki gyűlöl. Egyáltalán mi ütött belém, hogy így beszéltem Vele.

Hisz kit akarok becsapni, soha nem gyűlöltem Őt sőt inkább megmozgatott bennem valamit. Talán Ő miatta sem harcoltam már Danielleért. Tammy olyan más volt mint a többi lány.

- Mi történt. – rohantak le egyszerre ám mikor megláttak Tammy élettelen testét a karjaim közt az arcuk elsötétült.

- Azonnal hívni kell Louist. – mondta Niall majd előhalászta zsebéből a telefonját és rögtön tárcsázta. Harry pedig letérdelt mellém és aggódva ránézett majd rám.

- Ordibálást hallottunk lentről. Mit mondtál már megint neki? – nézett rám gyanakodva Harry én pedig csak lesütöttem a szemem.

Hazudhattam volna, de elegem van. Kérem vissza a régi életemet ahol a barátaim nem undorodva néztek rám.

Csak azt nem tudtam, hogy kezdjem el. Hisz én vagyok a hibás és meg is érdemlem a gyűlöletüket. Louis az miatt hozta Tammyt Londonba, hogy gyógyuljon meg és, hogy újra emlékezzen. Én pedig elcsesztem és csak szenvedést okoztam egy ártatlan lánynak.

Nem vagyok normális! Legszívesebben most felpofoznám magam és kifutnék a világból.

- Azt mondta mindjárt itt lesz. – tette le a telefont Niall és letérdelt a földre mellénk.

Hatalmasat nyeltem mivel Louistól fel voltam készülve a legrosszabbra. Amit meg is értek, hisz a kishúgáról van szó ráadásul még csak magára sem akarta hagyni.

A mindjárt pedig tényleg szó szerint értette. Alig telt el tíz perc majd csapódott az ajtó és megjelent az ajtóban Louis ideges arca. Gondolkodás nélkül felkapta a földről Tammyt és már rohant is az autó felé.

- Louis…- szóltam utána de Ő undorodva végig mért majd beült az autóba.

- Kíváncsi vagyok, hogy hogyan történt ez az egész, de most fontosabb a húgom élete. – válaszolta fagyosan majd beindította a motort.

Gondolkodás nélkül beültem hátra Tammy mellé, Niall és Harry nagy meglepetésére. Nem fogom magára hagyni, hisz miattam van ilyen állapotban.

Fél óra sem telt el és máris a kórháznál voltunk. Louis berohant Vele majd kitessékeltek minket a váró teremben.

És jött a hosszú várakozás.

- Mi történt? Tudtam én, hogy nem szabad magára hagynom. – temette tenyerébe az arcát majd sírni kezdett.

Azt hiszem most jött el az én időm, be kell vallanom neki az igazat, hogy miattam történt.

- Kiabáltam vele és durva dolgokat vágtam a fejéhez…

- Büszke lehetsz magadra. Egyébként Niall és Harry elmondta, hogy ordibáltál vele szóval rögtön gondoltam, hogy Te állsz a dolog mögött. – hangja egy csapásra megváltozott és már nem is sírt. Helyette gyűlölködve nézett és olyan hangnemben beszélt velem ahogy eddig soha.

Mindig is Őt tartottam a bandából a legjobb fejnek, ugyanis rajta mindig tudtam nevetni és mindig fel tudott vidítani. Ráadásul akár mit el mertem mondani neki. Azonban aztán jött Danielle és ez a kapcsolat kezdett megszűnni köztünk. Talán rajta vettem észre legjobban, hogy mekkorát csalódott bennem. Utálta a flegma, mogorva életemet és szinte minden nap elkérdezte, hogy tényleg tiszta szívemből szeretem-e Daniellet. Én pedig gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen.

Most már azonban nem így gondolom. Egy csalódás miatt elvesztettem a legjobb barátaimat.

- Nem gondoltam komolyan amiket mondtam, csak ideges voltam és pont Tammy volt ott és rajta vezettem le. – magyaráztam kétségbeesetten, de Louis csak felhorkantott. – Hidd el én nagyon sajnálom és utálom is magamat.

- Na persze. Ha annyira sajnáltad volna akkor normális lettél volna Vele. De nem voltál az, helyette megaláztad és gúnyoltad azért mert amnéziája van. – sziszegte a fogai közt a fájó szavakat.

Igaza van. Viccet űztem belőle csak az miatt mert bemeséltem magamnak, hogy beakarja feketíteni Danielle emlékét. Utáltam, mert szép és mert aranyosabb mint Danielle. Gyűlöltem mert egy perc alatt a szívembe lopta magát.

- Igazad van és megérdemlem, hogy így beszélj velem.

- Te ennél sokkal többet és rosszabbat érdemelsz. Tudod mi lenne a legjobb? Ha Paul kivenne a bandából akkor talán észhez térnél. – lehajtott fejjel hallgattam és nem szóltam semmit. Megérdemlem ezt a beszédet.

- Sajnálom és Tammy amint magához tért bocsánatot kérek tőle…

- Na nem. Számodra a húgom megszűnt létezni. Még csak rá sem fogsz nézni amíg engem látsz. – csóválta a fejét, de erre a mondatára felkaptam a fejem.

Ezt nem csinálhassa meg velem. Nem veheti el Őt tőlem. – Nem fogd fel? Liam, Tammy miattad került kórházba. Azt hittem, hogy legalább Te megértesz és segíteni fogsz rajta, de tévedtem.

- Esküszöm, hogy jóváteszem. – néztem kék szemei közé amiről rögtön Tammy jutott eszembe.

Tényleg ugyan olyan szemük volt. Csak annyi különbséggel, hogy Tammyé sokkal szebben és boldogabban csillogtak.

Louis arca a mondatom hallatán megenyhült és sokkal másképpen nézett rám. Épp szólásra nyitotta a száját mikor egy orvos közeledett felénk…

4

Itt a friss rész :D Sajnos még mindig nem lesznek naponta részek ugyanis már két napja nem írtam szinte semmit :/ majd megpróbálom összeszedni magam :)

Liam Payne

Késő éjjel volt mikor vissza mentem a villába. Gondolom most mindenki azt hiszi, hogy halálra ittam magam meg ilyesmi.

Pedig nem. Az alkohol nem az én barátom , sőt jó ha egy évben egyszer részeg vagyok.

Nem, én csak szeretek lazulni egy klubban vagy valamilyen szórakozó helyen a haverjaimmal. Jó ha néhány órára el tudok szabadulni a villából és nem kell megjátszanom magam. Csak magamat adom és azt csinálok amit akarok.

Viszont a rajongók mindenhol megtalálnak. Mint most.

Egy eldugott bárban voltam Andyvel amikor az egyik pincérlány felismert majd néhány perc múlva az egész helységet megszállták a lányok. Annyian lettek, hogy a rendőröknek kellett kihozniuk onnan.

Egy újabb elcseszett este. Néha elgondolkozok rajta, hogy mennyivel jobb lenne átlagos srácnak lenni.

Se rajongók, se lesifotósok, csak én lennék. Senkit nem érdekelne, hogy mit csinálok, vagy, hogy kivel vagyok. Még a létezésem sem érdekelne senkit sem.

De így…a nyakamat teszem rá, hogy holnap tele lesz a fotóimmal az internek miszerint magam buliztam a srácok nélkül. Majd jönnek a találgatások, hogy miért voltam magam és jön a hab a tortán miszerint biztos feloszlott a banda.

Jót lehet nevetni az ilyen pletykákon amiknek semmi valóság alapjuk nincs. Könyörgöm ha feloszlana a banda akkor az világ tragédia lenne.

Bezzeg az még senkinek nem tűnt fel, hogy Daniellel már hetek óta nem láttak együtt. A valóságot soha nem veszik észre.

Csendben nyitottam ki a bejárati ajtót majd hatalmas sötétséggel találtam szembe magam. Elég késő volt már szóval gondoltam mindenki alszik már.

Nesztelen léptekkel mentem fel a szobámból ugyanis semmi kedvem nem volt a kioktatásukat hallani, hogy megint milyen későig kimaradtam. Néha annyira idegesítőek tudnak lenni. Tudom, hogy csak segíteni akarnak, de már túlzásba viszik.

Egyikőjük sem tudja min megyek keresztül. Honnan is tudnák, hisz még egyikőjük sem vesztette el azt a személyt akit mindennél jobban szerettek.

De én elvesztettem és már helyre sem tudom hozni.

Kinyitottam az ajtót majd hirtelen megtorpantam mikor az ágyamra néztem.

Tammy az egyik párnámat szorította magához közben pedig mélyen aludt. Fogalmam se volt róla, hogy mit keres pont az én ágyamban.

Tudtommal tőlem nem kérdezték meg, hogy aludhat-e a szobámba. Milyen dolog ez már?! Legalább szóltak volna először vagy valami.

Hatalmasat sóhajtottam és elindultam az alvó lány felé, hogy felébresszem. Hisz mégis csak az én szobám. Egyáltalán mit gondoltak, hogy én hol fogok aludni? Vagy azt hitték, hogy nem jövök haza?

Mikor az ágyamhoz értem már épp azon voltam, hogy hozzá érjek amikor véletlenül rá néztem az arcára.

Békésen aludt, néhány szőke göndör tincse pedig az arcába lógott. Aranyos látvány volt ahogy szuszogott.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve kifésültem az arcából a hajszálakat majd akkor tudatosult bennem, hogy sír. Álmában sírt. Ez nem normális dolog. Alszik és potyognak a könnyei.

Lehajoltam hozzá, hogy közelebbről megvizsgáljam, hátha csak én láttam félre. De nem tévedtem. Tökéletes arca csillogott a könnyektől ami számomra kissé szívszorító látvány volt.

Istenem miért szeretem én még mindig Daniellt? Miatta gyűlölöm Tammyt mert akár hányszor meglátom azt hiszem, hogy be akarja feketíteni Danielle emlékét. Pedig Ő semmiről nem tehet, csak arról, hogy egy pillantás alatt a szívembe lopta magát. Tudom önző vagyok, de nem tehetek róla. Tammy gyönyörű, de Danielle az igazi még ha néha idegesítő is.

Sóhajtottam egyet és az ágy mellé húztam egy széket. Nincs szívem felébreszteni inkább nyomorgok egy kényelmetlen széken mint, hogy újra bele kelljen néznem kék szemeibe.

Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, két lábamat pedig feltettem az ágyra és egészen addig Tammyt néztem amíg el nem aludtam.

§§§

- És én még meg akartam bocsájtani. – hangos sikítozásra riadtam fel majd ijedten fordultam le a székről a földre.

Az egész testem fájt és hatalmasat nyújtózkodtam mikor szembesültem azzal, hogy kivel állok szembe.

Danielle villogó tekintettel nézte Tammyt aki teljesen össze volt zavarodva. Akkor esett le, hogy mit mondott. 

- Mi? Ez? Ő. – dadogtam össze-vissza közben pedig Tammyra mutattam majd vissza néztem Daniellre.

- Ne magyarázkodj. Úgysem tudod. – nézett rám fagyosan majd elindult az ajtó felé, de én elé ugortam.

Eljött hozzám és bocsánatot akart kérni és én már megint elszúrtam. Várjunk csak nem is én vagyok a hibás. Hisz semmi közöm nincs ahhoz, hogy Tammy az én ágyamban aludt.

Na jó kit akarok hülyíteni? Ha annyira akartam volna felébresztettem volna, de nem tettem. De miért nem tettem? Én Daniellt szeretem, nem valami amnéziás csajt.

- Fogalmam sincs, hogy került az ágyamba. – magyaráztam közben pedig undorodva Tammy felé böktem. – Komolyan. Mikor éjjel haza értem már itt volt. Most komolyan mit kellett volna csinálnom.

- Azt akarod nekem bemesélni, hogy egy ilyen lánynak nemet tudtál mondani. – nevetett fel gúnyosan közben pedig a szemét forgatta. Féltékenységet véltem felfedezni a hangjában mikor Tammyról beszélt.

- Igen, mivel én téged szeretlek. – néztem a szemei közé és csodák csodájára nem válaszolt semmit.

Lehet még van remény és még mindig Ő is szeret. Mondani akartam volna neki még több mindent is, de Tammy felállt és szó nélkül kiment a szobámból, de előtte még csalódottan rám nézett. Nem tudtam hova tenni a viselkedését. Mintha valamit mondani akart volna csak nem mert.

Danielle nem mondott semmit, csak elgondolkozva kiment majd Louisba ütközött.

- Nem láttad Tammyt? – szögezte nekem a kérdést. – Éjjel mondtam neki, hogy maradjon itt mivel Perrie és Eleanor is itt aludt szóval máshol nem volt hely és azt hittem, hogy Te nem jössz haza. De nyugi ma már találtam neki helyet.

- Szóval Ő itt alhat? – kapta fel a vizet Danielle és mérgesen rám nézett.

Ennyi, mindennek vége. Ebből már nem tudom kimagyarázni magam. Az biztos, hogy megölöm Lout, nem érdekel, hogy a barátom.

Beletúrt göndör hajába kifújta a levegőt majd felhúzott orral távozott. Remek most megint magyarázkodhatok.

Utána rohantam közben pedig mondtam a magamét, de Ő még csak rám se hederített.

Tammy Tomlinson

- Ki volt az a lány? – kérdeztem csendesen mikor Liam az idegen lány után futott. Lelki ismert furdalásom volt az miatt mert a szobájában aludtam és a lány miattam lett mérges.

Pedig én komolyan nem tudtam, hogy az Liam szobája. Louis egy szóval sem mondta.

- Danielle? – húzta fel a szemöldökét Harry én pedig bólintottam egy aprót. – Liam volt barátnője.

Barátnője? Jó, hogy ezt már az elején tisztáztuk. Szerencsés lány amiért ilyen pasija van. Mármint kinézetileg.

- És Liam elrontója. – tette hozzá Niall majd elkezdett fújtatni mint egy macska. – Ő miatta lett Liam amilyen. Minden áron neki akart megfelelni és ezáltal teljesen kifordult önmagából. Mindenből a legjobbat akart mutatni Daniellnek, végül pedig már túlzásba vitte.

Figyelmes hallgattam őket közben pedig gondolkoztam. Én ha szeretek valakit akkor önmagáért szeretem és nem akarok senki másnak megfelelni. Azt hiszem kezdem érteni, hogy miért szakítottak. Már első ránézésre nem volt szimpatikus a csaj. Viszont ahogy észre vettem Liam nagyon szereti.

Túl sok minden járt az eszemben ezért jobbnak láttam ha inkább lemegyek a földszintre ugyanis eddig a lépcső tetején álltam és onnan figyeltem a jeleneteket.

Épp meg akartam fordulni amikor nagy szerencsétlenségemre Liambe ütköztem.

Mogorván és szinte már lenézően nézett végig rajtam és pedig zavartan lesütöttem a szemem. Ilyen az én szerencsém. Minden erőmmel azon vagyok, hogy kikerüljem, erre pont belé ütközök.

- Mi van már látni sem látsz? Tudod ilyenkor szokás bocsánatot kérni. – förmedt rám majd összekulcsolta a kezeit és úgy nézett. – Hopsz elfelejtettem, hogy Te nem tudsz beszélni. – tette hozzá gúnyosan, engem pedig méreggel töltött el a szövegelése.

Mégis ki Ő, hogy így beszéljen velem? Nem ártottam neki, arról pedig nem tehetek, hogy szakított a barátnőjével. Mondjuk kezdem érteni, hogy miért. Hisz kinek kéne már ilyen pasi? Épeszű embernek biztos, hogy nem.

- Tudod már kezd untatni a szöveged. Azt hiszed menő vagy? Csak, hogy tudd, undorodok még csak a puszta látványodtól is. – válaszoltam nyersen és én is összekulcsoltam a kezem.

Meglepetten nézett rám és néhány pillanatig észrevettem egy apró mosolyt a szája sarkában. Azonban lehet, hogy ezt csak én képzeltem oda miközben barna szemei közé néztem amiben teljesen el tudtam veszni.

Niall és Harry a lépcső tetejéről figyeltek majd a Szöszi hangosan füttyentett egyet amit gratulációnak fogtam fel.

- Emberek igyunk Tammykára aki nagy sokára megszólalt. – kezdett el tapsolni Liam. – Legalább valami értelmes dolog hagyta volna el a szád. Egyébként is, minek pazarlom a hangszálaimat, hisz néhány perc múlva úgysem fogsz rá emlékezni.

Tammyka? Ez most komoly? Azt hittem ennél mélyebbre már nem süllyedhet. Mégis honnan jött ez a név? Kit akarok hülyíteni, aranyos tőle ahogy becézget.

- Bunkó. – válaszoltam majd sarkon fordultam és felrohantam a szobámba.

Eszem ágában sem volt tovább hallgatni a gúnyolódását. Sírva magamhoz húztam a térdeimet és csak szorítottam. Nem akartam Liamre gondolni, de nem tudtam kiűzni a gondolataimból.

- Jól vagy? – jött be Zayn majd szorosan utána Niall és Harry végül pedig mind hárman leültek az ágyamra. – Most mondhatnám azt, hogy felejtsd el amit mondott, de ez lehetetlen. – veregette meg a hátam. Összeszedtem minden erőmet és kisírt szemekkel felemeltem a fejem. Legalább Ők tényleg bírnak és nem utálnak.

- Néha úgy megtépném Daniellet amiért egy szörnyeteget csinált a haveromból. – csikorgatta a fogait Harry kezei pedig ökölbe szorultak és a nadrágját gyűrte idegességében.

- Én csak simán elküldeném egy orvoshoz aki elmagyarázná neki, hogy ne kezdegessen nála öt évvel fiatalabb fiúkkal. – szállt be a beszélgetésbe Niall is.

Liam öt évvel fiatalabb volt Daniellenél? Te jó ég, ez a lány normális. Szerintem ez nagyon nem menő.

Ismét nyitódott az ajtó és Louis viharzott be a szobámba majd szorosan leült mellém.

- Hallom Liam megint alkotta magát. – mondta fejcsóválva és aggódva rám nézett.

- Nem érdekes. – vontam vállat megnyugtatás képen és gyorsan kitöröltem a szemeimből a könnyeket.

- De az. És ezért úgy döntöttem, hogy ma lefújom a randimat Eleanorrol és inkább itthon maradok veled. – erőszakoskodott én pedig meglepetten néztem rá.

Nem fogom engedni, hogy miattam mondja le. Hisz én magam is tökéletes el leszek itt. Amúgy is csak fekszek és bőgök. Nem kell ezt másnak is látnia.

- Azt már nem. Szépen elmész Eleanorral és én pedig itt maradok. – néztem rá keményen. – El leszek én magam is. Nyugodtan menny csak el.

- De…

- Hisz én és Niall is itt leszünk. – jött a válasz Harrytől, Niall pedig hevesen bólogatott.

- Ja, el lesz velünk és szerintem nem lesz semmi baj. – mondta bólogatva Niall, Louis pedig maga elé bámult és úgy gondolkozott.

- Jó. – egyezett bele, de felemelte a kezét, hogy még beszélni fogok. – De minden órában felhívtok és elmondjátok, hogy mi van vele. – mondta a szabályokat én pedig tátott szájjal bámultam rá.

Komolyan ennyire kell rám vigyázni? Nagy lány vagyok már és nem kell dada mint az ovisoknak.

- Oké. – bólogatott a két srác komoran. Mondjuk én arra számítottam, hogy röhögni fognak vagy ilyesmi, de nem tették. Szóval itt mindenki halál komolyan gondol mindent…

3

Itt a friss rész. Már elég sok részt megírtam szóval még néhány nap és újból naponta jönnek a friss részek. Remélem addigra több komit fogok kapni :D

Tammy Tomlinson

Ülök a szobámban és csak bámulok magam elé közben pedig próbálom nem elbőgni magam. És sikerül is ami a jelen esetben nagy szó. Talán azért mert végre tudom a nevem és tudom a családom nevét is.

Egy hónappal ezelőtt még ezt sem tudtam. Próbálok nyugodt maradni, de mikor azt hallom, hogy emlékezzek rájuk elszáll minden bátorságom és bőgni kezdek mint egy kisbaba. Talán az miatt mert iszonyat erős fájdalom hasít a fejemben és rögtön egy nagy feketeség jön.

Utálom magamat és az életemet is.

Egyáltalán miért élek? Nincs semmim, csak létezek mint egy emberi roncs akinek nincsenek emlékei.

Vagyis jobban mondva van. Méghozzá onnantól amióta felkeltem a kórházba az anyám és a húgom haza hozott majd jött a bátyám aki szinte azóta mindig velem van.

Könyörög, hogy emlékezzek rá, de fogalmam sincs, hogy mire kén vele kapcsolatban emlékeznem.

- Van kedved velem lenni egy kis ideig? – Louis megszorította a kezem és kedvesen rám nézett. Csak pislogni tudtam mivel fogalmam se volt róla, hogy mire akar kilyukadni. – Megbeszéltem anyával, hogy elhoz Londonba.

Nem volt más választás és nem is gondolkoztam más választáson. Nem tök mindegy, hogy hol fekszek és zokogok?

Csak néztem ahogy anya pakolász a bőröndjeimbe közben pedig halkan szipogott a kishúgom Lottie pedig Londonról beszélt és valamilyen bandáról amiben Louis énekel.

Végül pedig autóba szálltunk és meg sem álltunk a városig. Az út részében szinte csak anya és Lottie beszélt. Én pedig mint mindig most is szó nélkül hallgattam őket. Még a beszéléstől is elment a kedvem. Örülök neki ha naponta olyan tíz mondat elhagyja a számat.

Végül pedig megállt egy hatalmas villa előtt és nem sokkal később Louis rohant felénk. Ha jók a sejtéseim a bátyám dús gazdag. Hisz ki lakik már ilyen luxus körülmények között.

Kellemetlenül éreztem magam. Nem volt más vágyam csak újra elbújni a világ elől.

- Remélem segíteni fog. – suttogta anya miközben szorosan magához húzott. Éreztem ahogy az arcáról potyognak a könnyek.

Sokszor volt már a nyelvem hegyén, hogy megkérdezzem tőle miért sír annyit. De tudtam választ úgy sem kapnék.

Ahogy arra sem kapok, hogy miért nem emlékszek az életemből szinte semmire. Nem tudom, hogy mikor van a szülinapom, nem tudom, hogy mit szeretek csinálni a szabadidőmben, mi a kedvenc filmem, zeném, állatom…az ég világon semmit nem tudok magamról csak annyit, hogy Tamara Tomlinsonnak hívnak, de csak mindenki Tammynak szólít. Arra is kíváncsi lennék, hogy miért pont így becéznek és miért nem a teljes nevemen szólítanak.

- Gyere. – fogta meg a kezem gyengéden Louis mikor anyáék autója eltűnt egy kanyarban. Egyáltalán miért kellett ide jönnöm?

Lassan haladtam a bátyám után aki sorra nyitogatta ki az ajtókat majd végül megállt egy hatalmas helységben ahol szembe találtam magam másik három sráccal.

Megrémülten mentem közelebb hozzá és riadtan pislogtam a fiúkra akik mikor megláttak mosolyogva álltak fel és jöttek körém.

Ismernek kéne őket? Ha igen mi közöm van hozzájuk? Talán a barátaim? Esetleg valamelyikkőjük közülük a pasim? Mondjuk az utóbbira szerintem emlékeznem kéne.

- Szóval te vagy Tammy. – mért végig tetőtől talpig az egyik. Göndör haja volt és gyönyörű zöld szemei. Barátságos arca volt.

- Aham. A húgom. – bólintott a mellettem álló Louis és arrébb állt, hogy látszódjak rendesen.

- Örvendek. Niall Horan vagyok. – szólalt meg a szőkeség én pedig bólintottam egy aprót. – Esetleg ha éhes vagy szólj. Szívesen elviszlek valahova kajálni vagy ilyesmi.

Halvány mosoly jelent meg az arcomon miközben beszélt. Szinte már hadart és miközben beszélt a kezeivel hadonászott.

- Jellemző. Jó ha tudod, Niall felesége az étel. – forgatta meg a szemét a harmadik srác is akiknek fekete haja volt benne pedig egy szőke tinccsel. – Egyébként Zayn Malik. – mutatkozott be Ő is.

- Zayné pedig a tükör. – szállt be a beszélgetésbe a göndör is majd akkor tudatosult benne, hogy az Ő nevét még nem is tudom. – Óh és Harry Styles vagyok. – kacsintott egyet mire én rémülten néztem rá.

Ezt meg miért csinálta? Ijedten Louisra néztem aki csak elvigyorodott.

-  Ők a barátaim és itt laknak. Igaz néha lükék, de hidd el soha nem lennének képesek bántani. – nézett rám megnyugtatás képen, de engem valahogy nem hatottak meg a szavai.

- Egyébként én Zaynel a helyedben vigyáznék. Van olyan éjjel, hogy felkel és elkezdi a Barbie Girt énekelni. – suttogta Niall, de szerencsétlenségére az említett meghallotta.

Gőzöm se volt róla, hogy mi az a Barbie Girl viszont valahonnan ismerős volt a címe.

- Hé, az eddig csak egyszer történt meg. – méltatlankodott Zayn majd megigazította a haját. Niall nem válaszolt csak mosolygott magában.

Lehet nem is volt igaz, hanem csak hülyítették egymást. Talán tényleg igaza van Louisnak, jó fejeknek tűnnek.

Ám mielőtt újra megszólalhatott volna a lépcsők felől lépések zaja hallatszott majd néhány pillanat múlva megjelent egy újabb ismeretlen srác.

Zsebre tett kézzel megállt és úgy nézett rajtam végig. Nem szólt semmit csak nézett és nézett.

Olyan fura érzés kapott el miközben az arcomon éreztem a tekintetét. Mintha ismerném valahonnan. Tuti, hogy már láttam valahol ezeket a szemeket amikben totál el tudok veszni pedig elég sok lépésre áll tőlem.

- Ó és Ő az ötödik tag. – mélázásomból Louis hangja zökkentett ki aki mikor észrevette, hogy új vendég érkezett rögtön rá kapta a tekintetét.

- Helló Liam Payne vagyok. – nyújtotta a kezét én pedig nem tudtam, hogy mit csináljak. Féltem hozzá érni sőt inkább egész sráctól féltem. Volt benne valami érdekes. Csak nagy szemekkel bámultam és minél közelebb húzódtam Louishoz.

- Nyugi nem kell félned Tőle. Ő is a barátom. – karolt át a bátyám és abban a pillanatban Liam arca teljesen megváltozott. Már nem barátságosan nézett rám hanem inkább undorral. – Liam Ő a húgom Tammy. – mutatott be.

- Akkor már elkezdtetek apáskodni felette ahogy észre vettem. – mondta gúnyosan. Nem értettem a mondatát. Egyáltalán miért változott meg hirtelen ennyire? Hisz még csak nem is szóltam semmit sem.

- Ne vedd figyelembe. – suttogta Zayn, de ahogy észre vettem az említett is meghallotta. - Nehéz napjai vannak mostanában.

Hát azt vettem észre. Egy bunkó.

- Egyébként nem tudsz beszélni?- húzta fel a szemöldökét én pedig csak hatalmasokat pislogtam és nyeltem egy nagyot nehogy megint elbőgjem magam. Pedig legszívesebben azt tettem volna.

Miért beszél velem ilyen durván? Úgy kezel mint egy ütődöttet. Lehet, hogy nem emlékezek semmire, de azért érzéseim nekem is vannak. Szinte már megalázóan beszél ami azt jelenti, hogy utál. De hát miért? Hisz nem csináltam semmit neki. Még csak nem is ismerjük egymást. – Ez azért elég félelmetes.

- Fél. Te mit csinálnál ha ennyi idegen venne körbe? – csóválta meg a fejét Harry és barátságosan átkarolta a vállamat.

Meglepetésként ért a gesztusa és elég kényelmetlenül éreztem a szorítását. Ami pedig még rosszabb volt, hogy Liam arcán undor terült szét.

- Oké én ezt nem hallgatom tovább. – csattant fel majd elindult az ajtó felé. Valami oknál fogva elkapott egy érzés és azt akartam, hogy normálisan viselkedjen velem.

- Szia Liam. – suttogtam elhaló hangon és szerintem alig lehetett hallani. Napok óta alig lehetett hallani a hangom ráadásul itt még senki nem hallott beszélni.

A srác megtorpant és csodálkozva nézett vissza, gondolom azért, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg én-e beszéltem.

Nem szólt semmit csak válasz nélkül távozott.

Egy könnycsepp csordult le az arcomon amit gyorsan letöröltem. Eddig az emlékeim elvesztése miatt sírtam most azonban Liam viselkedése miatt. Fájt, hogy így viselkedik velem.

- Nocsak végre megszólaltál. Ez egy jó jel. – simított végig a hátamon Louis.

- Ő mindenkivel így viselkedik? – kérdeztem meg csendesen és végig néztem a társaságon.

- Mostanában sajnos igen…viszont ha megismernéd az eredeti énjét akkor nem így gondolkoznál róla. – magyarázta Harry amit nem értettem.

Mi az, hogy az eredeti énje? Azt hiszem kezdek összezavarodni. Gondolkozva rogytam le az egyik fotelba és próbáltam nem gondolni az előbb lejátszódó jelenetre. Igazából fogalmam sincs, hogy miért rágódok rajta. Hisz még csak nem is ismerem és semmi közöm nincs hozzá…vagyis remélem.

Meglepetésemre a srácok követték a példám és kényelmesen elterpeszkedtek mellettem.

- Na és Tammy mond csak mit szeretsz csinálni? – jött a kérdés Niall felől én pedig csak kikerekedett szemmel bámultam vissza rá.

Jó kérdés csak az a gond, hogy nem tudok rá válaszolni mivel nem emlékszek.

- Idióta. – ütötte fejbe Zayn és úgy nézett rá mint egy nem normálisra. Közben pedig a szemeit forgatta. – Mégis honnan emlékezne rá? – kérdezte a szőkeséget aki csak ártatlanul nézett és sajnálkozva elhúzta a száját.

Remek már itt is mindenki sajnálkozva néz. Hahó nekem csak emlékeim nincsenek! Attól még én is ugyan olyan normális ember vagyok mint mások.

- És szereted a One Directiont? Melyik a kedvenc számod tőlünk? – kérdezett újból Niall, Harry pedig homlokon csapta magát közben pedig a fejét csóválta míg Zayn az ég felé emelte a fejét.

- Te tényleg ennyire szőke vagy, vagy csak tetteted? – húzta fel a szemöldökét Harry, Niall pedig értetlenül bámult vissza rá.

Viccesek voltak, ahogy próbálkoztak. Viszont most már tényleg kíváncsi vagyok, a bandájukra. Ha már egyszer ennyit beszélnek róla.

- Mégis mi az a One Direction? Annyit beszéltek róla, de én nem tudom, hogy mi az. – csúszott ki a számon és kérdően rá néztem a srácokra.

Aranyosan néztek rám, majd Zayn felállt és bekapcsolta a TV-t majd elkezdett válogatni a csatornák között mígnem az egyiknél megállt.

Pont akkor kezdődött egy új klip mikor vissza ült a helyére én pedig a képernyőre emeltem a tekintetem. 

Néhány másodperc múlva pedig újra Liam arcával találhattam szembe magam. De ez a Liam nem olyan volt mint akivel én találkoztam ma. Jele sem volt bunkóságnak és komorságnak. Helyette fülig ért a szája és miközben énekelt a szemei csillogtak a boldogságtól. Mennyivel jobban áll neki a mosoly.

Talán erről az énjéről beszélt Harry.

- Szóval Ti énekeltek. – esett le a dal közben. Hú, a bátyám egy sikeres banda énekese. Ez azért nem semmi.

- Már megint nagymenőztök. – hallottam meg ismeretlen lány hangot és az ajtó felé kaptam a fejem.

Egy szőke és egy barna hajú lány állt egymás mellett. Idősebbek voltak tőlem és mind ketten gyönyörűek voltak. – Egó királyok. – forgatta meg a szemét a szőke hajú és lassan elindult Zayn felé majd mikor oda ért egy puszit nyomott az arcára. Egyértelmű, hogy a barátnője.

- Sziasztok. – köszönt mosolyogva Louis majd karon ragadta a barna hajú lányt és megölelte majd mikor szétváltak felém fordultak. – Eleanor bemutatom a húgomat. Tammy Ő a barátnőm. – mutatott be én pedig mosolyogva felálltam és közelebb mentem hozzájuk.

Rettentő aranyosak voltak. Ráadásul Eleanor akár hányszor a bátyámra nézett csillogtak a szemei.

- Rögtön gondoltam, ugyanis mind kettőtöknek ugyan olyan kéken ragyognak a szemei. – kuncogott fel halkan.

- Én is itt vagyok ám. – szólalt fel felháborodva a szőke hajú és nagy nehezen kimászott Zayn öléből. – Szia én Perrie vagyok és szerintem rájöttél , hogy Zayn barátnője. – hadarta el vigyorogva.

Olyan érdekesen mondta ki Zayn nevét. Mintha magának sem akarná elhinni, hogy a pasija.

- Louis már sokat mesélt rólad. – szólalt meg ismét Eleanor én pedig csak szótlanul hallgattam. – Szerintem jól el leszel itt velük.

- Öhh…- na igen ez nagyon értelmes mondat.

- És, hogy tetszik itt? Jól kijössz velük? – kérdezte Perrie én pedig csak hatalmasat nyeltem.

Persze jól kijövök, csak éppenséggel Liam még a puszta látványomtól is rosszul van. Legszívesebben ezt mondtam volna, de inkább jobbnak láttam ha befogom. Hisz mégis ki vagyok én, hogy néhány óra után véleményt nyilvánítsak…

2

Sziasztok. A múltkori résznél el felejtettem szólni, hogy addig amíg nem írom meg előre a részeket nem lesz naponta friss. Bocsi, de igyekszem a legtöbbet kihozni magamból. Amúgy, hogy tetszik a töri? Érdemes folytatni vagy nem?

Liam Payne

- Ez sajnos így nem mehet tovább kettőnk között.

Danielle szavai még órák után is a fülemben csengtek. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy dobott…engem.

Engem a híres Liam Payne-t akiért millió lány megőrül. Ő meg tiszta nyugodtan az arcomba tudja mondani, hogy szakít velem.

- Mégis miért? – néztem rá csodálkozva és próbáltam erős maradni. Pedig legbelül tomboltam és legszívesebben az egész rohadt házat szétvertem volna. – Hisz tökéletes párt alkotunk. Imád minket a sajtó és a rajongók is.

Ezt a napot is megértem, én rinyálok egy  csajnak, hogy ne szakítson velem. Komoran bámultam rá és a térdemre hajoltam, hogy minél közelebb lehessek hozzá. Kíváncsi voltam a válaszára, hogy mit fog hazudni.

- Épp ez a gond. Nem veszed észre magad Liam?- csattant fel és egy gyors mozdulattal felállt majd fölém tornyosult. Beletúrt hosszú göndör hajába, nekem pedig úgy kellett rá felnéznem.

Semmit nem értettem abból amit mondott. Mégis miért kellene magam észre vennem? Hisz még mindig én vagyok én.

- Mi a szart akarsz ebből kihozni? – húztam fel a szemöldököm és jobbnak láttam ha én is felállok. Így legalább egymás szemébe tudtunk nézni.

- Ezt nem hiszem el. – sóhajtott fel megsemmisülten majd az égnek emelte a tekintetét majd újra vissza rám. – Én a csöndes, aranyos, kedves Liambe szerettem bele akit két éve ismertem meg az X-Factorban. Aki megdicsérte a kabátomat és udvariasan kinyitotta előttem az ajtót majd aranyosan mosolygott és mikor vissza mosolyogtam rá, fülig elpirult.

Mosolyogva emlékeztem vissza a két évi önmagamra. Elesett voltam és féltem a lányoktól, viszont Daniellnek nem tudtam ellenállni. Megigézett a göndör hajával, ugyanis a lányoknál az a gyengém.

Egy lúzer voltam és mindenki elkönyvelt a banda legcsöndesebb és legkomolyabb tagjának. Mindenki csak Daddy Directionnak hívott, ugyanis soha nem mertem ellazulni a srácokkal. Apáskodtam felettük holott csak meg akartam védeni őket a pletykáktól és a hazugságoktól.

Ám ennek most már mindennek vége. Elegem lett és úgy gondoltam ideje változtatni az életemen. Rájöttem arra, hogy nekem is kijár a szórakozás. Valahogy a régi énem eltűnt és hirtelen most én lettem a rosszfiú aki mindenkivel flegmán viselkedik.

- Most is pont ugyan olyan vagyok. – bizonygattam keményen, de nem hiszem, hogy ezzel a mondatommal meggyőztem. Túl jól ismer már és azt is tudja, hogy mikor hazudok és mikor mondok igazat.

- Nekem nem úgy tűnik. Én már ezt nem bírom. Nélkülem mész mindenhova szinte már olyan érzésem van, hogy szégyellsz. Ráadásul a rajongóidtól nap mint nap halálos fenyegetéseket kapok. – adta ki magából a gőzt.

Elgondolkozva ültem vissza a kanapéra és próbáltam feldolgozni magamban a hallottakat. Soha nem szégyelltem és a rajongóimat is már százszor megkértem, hogy hagyják Őt békén.

- Szóval akkor ennyi? A változásom miatt dobsz? – kérdeztem meg végül elhaló hangon. Ezt az egészet nem így gondoltam. Én még mindig tiszta szívemből szeretem és szeretni is fogom. Ő az első igaz szerelmem.

- Sajnálom. – nyögte ki nagy nehezen és csalódottan rám nézett. Köszönés nélkül hagyott magamra.

Ennyi. Vége van.

§§§

- Srácok beszélnem kell veletek és szeretném ha nem hülyéskednétek el. – Louis komor volt és ötünk közül csak Ő állt mi pedig a kanapéról figyeltük a beszédjét. Látszott rajta, hogy valami nagy baja van mert soha nem szokott ilyen hangnemben beszélni. Inkább mindig Ő volt az aki elhülyéskedte az interjúkat most meg Ő kér, hogy ne hülyéskedjünk.

Nem lesz nehéz betartani a szavát mivel eleve semmi kedvem nincs is velük lenni. Rettentően megviselt a szakítás a srácok pedig szinte mindig felhozzák a témát. Azt hiszik, hogy jobb kedvem lesz pedig nem.

Szinte alig vagyok otthon és csak késő éjszaka járok haza. Legszívesebben már rég elköltöztem volna, de nem tehetem mert akkor a bandából is ki kellene szállnom. Azt pedig nem szeretném mivel nekem a One Direction az életem. Amikor énekelek akkor legalább magamat adhatom és nem kell hazudnom a világnak, hogy mekkora önző alak vagyok.

- Haver már csak nem történt akkora tragédia. – szólalt meg Niall hülyéskedve.

- A húgom autóbalesetet szenvedett és semmire nem emlékszik az életéből. – mondta Louis szinte már síri hangon. Hatalmasokat nyelt és látszott rajta, hogy minden erejével azon van nehogy elbőgje magát. – Az állapota pedig minél jobban romlik. – tette még hozzá csendben közben pedig az állát vakargatta.

- Bocs nem tudtam. – kért bocsánatot Niall majd bűnbánóan lehajtotta a fejét amiért előbb nem vette komolyan Lout.

A helységben néma csend lett és mindenki Louist nézte és vártuk a folytatást. Tényleg sajnáltam a húgát, de semmi több. Hisz azt sem tudom, hogy ki is Ő valójában, meg aztán sokkal nagyobb gondjaim is vannak mint egy amnéziás csajt sajnálni. Talán ha ismerném máshogy viszonyulnák a dolgokhoz. De így. Mondjuk azt tudtam, hogy van két húga, akikkel nagyon jó viszonyt ápol. Eleinte még beszélni is szokott róluk, viszont mostanában már nem.

- Semmi gond. Honnan tudhattad volna, hisz én is csak néhány napja tudtam meg. – válaszolta Louis és lehajtotta a fejét.

- Ezért kellett ide ráncigálnod? – kérdeztem meg kicsit sem kedvesen és már azon voltam, hogy itt hagyom Őket. – Részvétem az egész családnak, de van jobb dolgom is mint itt sajnálni egy ismeretlen csajt. – de sajnálatnak jelét sem mutattam. Fő az őszinteség nem igaz?

A srácok ledöbbenten néztek rám. Még nem nagyon szoktak hozzá az új énemhez ugyanis Ők még ahhoz volt hozzá szokva amikor akármivel jöhettek hozzám és én jó tanácsokkal leptem el őket.

- Te mekkora egy paraszt vagy. – csóválta meg a fejét Harry és felhúzta mind két szemöldökét. – Mostanában néha már egy kicsit sok belőled. – szeme komoly volt ahogy a hangja is.

Engem azonban nem érdekelt. Jó lehet, hogy elviselhetetlen vagyok, de basszus két év után dobott a barátnőm. Kíváncsi lennék, hogy teszem azt Zaynek milyen hangulata lenne ha szakítana Perrievel vagy Louisnak ha Őt dobná Eleanor egy kis hülyeség végett.

- Tudjuk, hogy fáj ami Daniellel történt, de azért lehetnél egy kicsit normálisabb is. – szólalt meg halkan Zayn majd az arcomba nézett,  de én elkaptam a fejem.

Véletlenül pont Loura néztem aki szintén helyet foglalt az egyik fotelban és tenyerébe temette az arcát. Eléggé össze volt törve az biztos.

- Oké maradok, de fogd gyorsa a szövegelésedet és remélem tényleg annyira fontos, mint amilyennek mondod. – morogtam fagyosan és a kanapénak támasztottam a hátam, kezeimet pedig összekulcsoltam a mellem alatt és vártam.

- Ne is figyelj rá. – állt fel Harry közben küldött felém egy lenéző pillantást majd felállt és megveregette Louis hátát aki hálásan ránézett. – Szóval miről akartál beszélni?

- Úgy döntöttem, hogy amíg nem javul a húgom állapota ide költözik. – tért rögtön a lényegre én bennem pedig egyszerre ment fel az a bizonyos pumpa.

- Hogy micsoda? – pattantam fel és elé álltam szörnyülködve.

Reméltem csak én hallottam félre az előző mondatát ugyanis ajánlom, hogy ne legyen igaz. Mégis, hogy gondolja ezt az egészet. Ide hoz egy idegen csajt aki mellesleg agyilag zizi. Bezzeg amikor én akartam azt, hogy Danielle itt lakjon mindenki ellene volt. De ha Louis mondja akkor neki meg van engedve.

- Nem fogom engedni, hogy valami szörnyű dolgot csináljon magával. – állt fel és a szemembe nézett.

Néhány percig farkasszemet néztünk egymással majd ismét Ő szólalt meg először. – Akár tetszik akár nem, ide jön addig amíg nem jön rendbe. – sziszegte a fogai között.

A többiek szótlanul hallgattak és kapkodták a fejüket. Mérges fújtam ki a levegőt és legszívesebben most behúztam volna egyet neki.

- Nyugodtan hozd ide. – állt fel Niall és barátságosan ránézett Loura.

- Ja és akár miben segítünk. – bólogatott Zayn is és Harry is.

Ezt nem hiszem el. Elárultak a legjobb barátaim.

- Pff bulit ne szervezzek neki?- horkantottam fel gúnyosan majd sarkon fordultam és elviharoztam a szobámba.

Becsaptam magam mögött az ajtót, levágódtam az ágyamra és elkezdtem zenét hallgatni végül pedig elaludtam.

Sötétedett már mikor hangokra lettem figyelmes és ez miatt fel kellett kelnem. Morcosan sétáltam le a földszintre ahol a srácok körbe álltak valakit. Jobbnak láttam ha körülnézek, hogy ki is az új vendégünk.

Zsebre tett kézzel megálltam és végre a szemem elé tárult az új jövevény.

Hosszúkás szőkésbarna haja volt és észrevettem benne néhány göndöres tincset. Karcsú volt és alig volt tőlem alacsonyabb. Nem tudom mi, de valami megfogott benne. Mármint úgy értem, hogy rettenetes csinos volt. Fura, hogy ezt gondolom mivel megfogadtam, hogy egy ideig semmilyen lányra nem fogok ránézni. De szerintem ebben az esetben kivételt tehetek.

Szorosan Louis mellett állt és akkor tudatosult bennem, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. A hajuk színe az arcuk…

- Ó és Ő az ötödik tag. – kapta rám a fejét Louis és hirtelen mindenki rám nézett. Ez alól a lány sem lehetett kivétel. Ragyogó kék szemeivel az arcomat vizsgálta amitől én tisztára libabőrös lettem.

Fura.

- Helló Liam Payne. – nyújtottam a kezem zavartan, de Ő nem viszonozta a gesztusomat. Csak nagy szemekkel bámult és minél közelebb ment Louhoz. Oké honnan szabadult már? Tudtommal ilyenkor kezet kell ráznunk.

- Nyugi nem kell félned Tőle. Ő is a barátom. – karolta át Lou és akkor jöttem rá , hogy valójában kivel is van dolgom. A kinézet, a törődés : Ő Louis kishúga.

Fúj én meg még azt mondtam rá, hogy helyes. – Liam ő a húgom Tammy. – mutatott be és még mindig nagy szemekkel bámul.

- Akkor már elkezdtetek apáskodni felette ahogy észre vettem. – mondtam gúnyosan.

- Ne vedd figyelembe. – suttogta Zayn, de szerencsétlenségére én is meghallottam. – Nehéz napjai vannak mostanában.

- Egyébként nem tudsz beszélni? – húztam fel a szemöldököm és ránéztem Tammyra. Pislogott egyet és hatalmasat nyelt. – Ez azért elég félelmetes.

- Fél. Te mit csinálnál ha ennyi idegen venne körbe? – csóválta meg a fejét Harry és barátságosan átkarolta a vállát. Tipikus Harrys viselkedés. Jó csaj ezért rögtön rámozdul.

- Oké én ezt nem hallgatom tovább. – csattantam fel majd elindultam a bejárati ajtó felé.

- Szia Liam. – hirtelen megtorpantam mikor egy halk bátortalan hang köszönt el. Hátra kaptam a fejem és ránéztem Tammyra aki csillogó tekintettel nézett vissza rám.

Válasz nélkül indultam el újra és hagytam el a villát.