10

A búcsúzás soha nem volt az erősségem szóval ne számítsatok tőlem csöpögős mondatokat :D Hát igen itt az utolsó rész a blogon ugyanis ide többet nem rakok fel semmit. Szerintem három töri így is bőven elég volt egymás után. Tudom sokatoknak fura, hogy ez a törim ilyen rövid lett, de igazából én ezt novellának terveztem csak aztán nem akartam csalódást okozni és ez lett belőle...Őszintén nem nagy nem tetszik mivel mostanában semmi időm nem volt írni és nem akartam azt, hogy várjátok naponta a friss részeket...Az oldalt nem szüntetem meg hanem nyugodtan olvashassátok, de friss nem lesz...Elég volt ennyi és én élveztem a komiaitokat olvasni...Ezért is kérem azt, hogy aki valaha olvasta a blogomat akkor ehhez az utolsó részhez írjon utoljára egy komit :) Sziasztok...egyszer még lehet újra megnyitom!

Liam Payne

Reggel mikor felébredtem Tammy békésen szuszogott mellettem. Igaz arcából nem láttam sokat mivel annyira be volt takarva. De még így is aranyos volt ahogyan mélyen aludt. Akár meddig képes lennék elnézni, de most nem tehetem mivel azt akarom, hogy a mai nap tökéletes legyen és élvezze ki minden percét.

Még mindig nem fogom fel, hogy randizni viszem. Olyan hihetetlen, hogy ilyen hamar rábólintott. Pedig én még azt hittem, hogy utál csak nem meri bevallani.

Ezek szerint tévedtem. Hisz itt van a tegnap este. Saját maga kérdezte meg, hogy nem-e alhat itt nálam. Vétek lett volna egy ilyen helyzetet visszautasítani. Meg aztán olyan jó érzés volt érezni a közelségét.

Nagy nehezen aztán végül kiszálltam az ágyból és nesztelen lépésekkel elhagytam a szobát…

- Louis ha nem gond ma elvinném Tammyt a városba. – fordultam az említett felé aki erre a mondatomra nagy szemekkel bámult rám úgy ahogy a többiek is.

- Minek? – kérdezte érdeklődve.

- Talán azért mert amióta itt van bezártad őt ide, mint egy rabot. – szóltam vissza csípősen amit rögtön meg is bántam.

Miért kell neki mindenről tudnia? Hisz nem akarom megenni a kishúgát csak azt akarom, hogy egy kicsit élvezze az életét.

Na jó, valljuk be igazán a fő célom az, hogy minél több időt tölthessek vele kettesben. Vajon Lou mit szólna ahhoz ha megtudná, hogy randizni viszem? Ahogy elnézem nem örülne neki és talán még képes is lenne eltiltani tőlem.

Fogalmam sincs, hogy mikor fog újra bízni bennem. A többiek már elég normálisan viszonyulnak hozzám és látom rajtuk, hogy már nincs velem semmi bajuk. Sőt ahogy észre vettem annak örülnek a legjobban, hogy Danielle már nincs velem.

Ennyire hülye is csak én lehettem, hogy nem vettem észre azt, hogy mennyire nem szerették Daniellet. Mindig azzal áltattam magam, hogy annyira szeretik mint Eleanort és Perriet csak nem mernek nagyon ellazulni mellettem mert jóval idősebb tőlünk. Pedig ez hazugság volt, ugyanis soha nem szerették amit most már meg is értek. Bánom már, hogy nem jöttem rá előbb arra, hogy mennyire nem illünk össze.

- Figyelj Liam én nem fogom megtiltani, hogy ne vidd el. Csak annyit kérek Tőled, hogy maradj ilyen normális mint most és vigyázz rá. – nézett a szememben Louis és arca megenyhült miközben húgáról beszélt.

Tudom, hogy félti és ezt észben is tartom. Szerintem tudja, hogy Tammy nem közömbös számomra csak nem mondja ki hangosan.

- És hova fogod vinni? – nézett rám vigyorogva Niall, de alig lehetett érteni mivel tisztára tele volt a szája.

A kérdésére azonban elgondolkoztam. Igazából még nem nagyon gondolkoztam rajta. Örülök, hogy vele lehetek szóval nekem az tökéletes.

- Hát őőő…nem’tom. –bámultam magam elé.

- Én mikor először randire vittem Perriet megengedtem neki, hogy Ő mondja meg, hogy mit csináljunk. – emlékezett vissza Zayn.

- Ki mondta azt, hogy randizni mennek? – húzta fel a szemöldökét Harry, Zayn pedig jó erősen fejbe kólintotta a göndörke számára pedig rögtön világossá vált minden. – Óh. Így mindjárt más.

Louis úgy csinált mintha annyira érdekes dolgot talált a telefonjában ugyanis még csak fel sem emelte a fejét. Nem csoda mivel a haverjai épp most vitatják meg kishúga szerelmi életét.

- Vidd el sétálni. – szólalt meg halkan Louis én pedig csodálkozva ránéztem. Nem számítottam arra, hogy pont Ő fog tanácsot adni. Ezek szerint tévedtem. – Közben pedig beszélgessetek kis semmiségekről. Számára ez mindennel felér.

Nem nézett rám, hanem az asztalnak beszél. A tanácsát pedig megfogadom mivel tudom, hogy hihetek neki.

Egyébként nem is volt rossz ötlet.

§§§

- És hová megyünk? – nézett rám csillogó szemekkel Tammy mikor megállítottam az autót nem messze a Temze partjánál.

- Titok. – vigyorogtam és nem zavarta a válaszom.

Mellé léptem és elkezdtünk sétálni. Először egyikünk sem szólt semmit csak csendben lépkedtünk Ő pedig nézelődött.

- Gondolom sok lánnyal voltál már itt. – szólalt meg, de nem nézett rám hanem a cipőjének beszélt.

Nem értettem, hogy mire akar kilyukadni.

- Nem mondanám. Eddig Te vagy az első. – válaszoltam komolyan. Újabb csend következett. Ez így nem lesz jó. Az oké, hogy sétálunk, de téma nélkül nem éppen élvezhető. Ráadásul még azt sem tudom mondani neki, hogy beszéljen az életéről.

- Ez vicces mivel néha be szoknak ugrani ilyen elmosódott képek amiben Te is szerepelsz. – mondta csendesen és félősen. Mintha nem merné hangosan kimondani.

- Én? – mutattam önmagamra csodálkozva.

- Aha. – bólintott mosolyogva és tovább folytatta. – Néhány napja éjjel pedig beugrott egy olyan jelent, mikor megláttalak a TV-ben és elkezdtem ugrálni örömömben, hogy láthatlak. Nem tudom, hogy megtörtént esemény-e, de szerintem lehetséges. – vont vállat egyszerűen és a Temzére emelte a tekintetét.

Nagyon is lehet megtörtént esemény ugyanis mikor megvoltak az emlékei tényleg szerelmes volt belém.

- Lehet lassan vissza nyered az emlékezetedet. – mondtam Ő pedig hirtelen rám kapta a tekintetét.

- Ez azt jeleni, hogy igaz?

- Akár mit jelenthet. – válaszoltam.

Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy nálam van a naplója ami tele van írva azzal, hogy mennyire szerelmes belém. De Louis mindenkinek megtiltotta, hogy mondjuk neki valamit a múltjáról mivel saját magának kell vissza emlékeznie.

- De ha megtörtént volna elmondanád? – nézett rám kérdően én pedig csak zsebre tettem a kezem. – Ugye elmondanád ha régen lett volna köztünk valami?

Bár lett volna közünk valami. Bárcsak a szemébe mondhatnám, hogy mennyire szeretném megcsókolni és a szemébe mondani, hogy mennyire szeretem.

De nem tehetem mert nem csak Őt hanem saját magamat is becsapnám.

- Igen. – bólintottam és a számra varázsoltam egy fancsali mosolyt. – De sajnos köztünk nem volt semmi ugyanis én is csak akkor láttalak először amikor Te engem. – válaszoltam szomorúan.

- Fogalmam sincs, hogy miért de én állandóan azt érzem, hogy valami közöm van hozzád. Mintha mindig is ismertelek volna. – bámult maga elé és lesütötte a szemét.

- Lehet régen nem volt közöd hozzám, de remélem hogy a jövőben ez változni fog. – kacsintottam egyet és tovább sétáltunk a parton.

Annyira közel volt hozzám, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a kezét az újaink pedig összekulcsolódtak. Azt hittem, hogy elhúzódik, de helyette a szája sarkában megjelent egy bujkáló mosoly.

Hosszú órákig csak sétáltunk közben pedig elkérdezte az egész életemet. Mindent tudni akart én pedig boldogan elmondtam az életem legcikibb történeteit is. Olyanokat is amit Daniellenek soha.

Tammyval tiszta más volt beszélgetni mint anno Daniellel. Még a kis jelentéktelen dolgok is érdekelték és mosolyogva hallgatta. Ő nem akart menő éttermekbe menni hanem megfelelt neki a sétálás.

Azonban mikor kezdett esni az eső kénytelen volt bejönni velem a Nando’s ba ami Niall kedvenc étterme volt ezért gyakori vendégek voltunk ott a srácokkal.

- Ez elképesztő. Azt hittem, hogy néhány óra múlva könyörögni fogsz, hogy vigyelek haza mert unod már a fejem. – csóváltam meg a fejem mikor leültünk.

- Te most remélem hülyéskedsz. – emelte feljebb a hangját. – Életemben nem szórakoztam még ilyen jól. – tette még hozzá nevetve.

Látszott rajta, hogy tényleg élvezi a társaságom ami nagyon jól esett. Még csak meg sem kellett játszanom magam hanem a valódi énemet mutattam. Semmi hazugság hanem a valós igazság.

- Te jó ég! Hiszen Te Liam Payne vagy. – kis híján lefordultam a székről mikor a pincérnő elkiáltotta a nevem.

Ezzel még nem is lett volna nagy gond, ha nem nem hangosan csinálja és ez miatt az egész étterem felém fordult majd néhány perc múlva sikító lányok jöttek az asztalunk köré.

Tammy értetlenül bámulta a jelenetet miközben én aláírásokat osztogattam közben pedig azon járt az eszem, hogy hogyan jussunk ki innen. Nem is magamat féltettem hanem Tammyt. Ő nincs ehhez hozzászokva ki tudja, hogy milyen érzelmeket vált ki belőle.

- A többiek kint várnak az autóba Rám. – próbáltam túlharsogni a lányokat majd megfogtam Tammy kezét és magam után húzva felpattantam és rohantam amilyen gyorsan csak tudtam.

Tudtam, hogy a rajongók utánunk futnak ezért valamit gyorsan ki kellett találnom, hogy vissza jussunk az autóig.

Mikor rájöttem arra, hogy már tiszta a levegő megálltam és a térdemre hajoltam majd kifújtam a levegőt végül pedig ránéztem szegény Tammyra. Leült a hideg fűre és fülig vigyor volt.

- Mi olyan vicces? Épp most futottunk le minimum egy kilométert te pedig nevetsz. – csóváltam meg a fejem és aggódva néztem rá. Tudtam én, hogy rossz hatással lesznek Rá a rajongók. Miért kell nekik mindent elszúrniuk. Ezek után örülhetek ha még el fog velem jönni valahova.

- Ezt a randit soha nem fogom elfelejteni. Akár hiszed akár nem én élveztem. – nevetett még mindig és az én szám is mosolyra húzódott.  

Ha azt vesszük tényleg vicces volt. Nem sok mindenkivel történik egy randin olyan, hogy egy csapat őrült rajongó üldözi.

Percekig csak nevettünk mikor elkezdett szakadni az eső, de Tammyt még ez sem zavarta. Vigyorogva kócolta össze az ázott hajamat én pedig a műveletéért megcsikiztem. El akart futni előlem, de én megfogtam a derekát és magamhoz húztam aminek az lett az eredménye, hogy megcsúsztam a vizes füvön és mind ketten beleestünk egy hatalmas pocsolyába.

Ő volt alul én pedig felette, de eszem ágában sem volt lemászni róla. Mind ketten röhögőgörcsöt kaptunk és nem tudtuk abbahagyni.

Annyira boldog volt, hogy szinte irigyeltem. Fülig ért a szája és csillogó tekintettel nézett a szemeim közé.

Arcába lógtak a vizes hajszálai amiket én gyengéden elfésültem, hogy tudjam megcsodálni tökéletes vonásait.

Éreztem ahogyan a fejem minél közelebb ér az övéhez majd egyik kezemmel megsimogattam az arcát majd közelebb húztam felém végül pedig a szánk összeért.

Lassan gyengéden kóstolgattam mivel féltem a vissza utasításától ami nem következett be mivel visszacsókolt. Kezeit a nyakam közé tekert én pedig felhúztam ülő helyzetbe és néhány pillanatra elváltak ajkaink.

Mosolyogva nézett rám és alig akart elhinni, hogy mit csináltunk.

- Tudod szerintem tényleg közöm volt hozzád. – mondta mosolyogva.

- Én mondtam. – vigyorogtam és újra magamhoz húztam, hogy megcsókolhassam, de Ő eltolt magától.

- Nem fogod fel? – csóválta meg a fejét én pedig össze húzta a szemöldökömet. – Liam én emlékszek…mindenre.

Még a szám is tátva maradt mikor ezt kimondta. Az lehetetlen, de mégis hogyan?

- De mégis, hogyan?

- Valaki elég jól csókol. – kuncogott fel. Na jó azt hiszem én tényleg megőrültem.

Az lehetetlen, hogy egy csókolózástól vissza nyerje az emlékeit.

Pedig igaz volt.

Elhadarta az egész életét én pedig csak tátott szájjal bámultam. Úgy látszik tényleg létezik igaz szerelem. Hisz itt vagyunk élő példának mi...

9

Először is tisztázzuk én soha nem unom meg az írást ! Szóval nem azért írtam ilyen rövidre ezt a törit...hanem azért mert én is ember vagyok akinek szüksége van a szabadidőre és némi kikapcsolásra ami nekem már az utóbbi három hónapban nem adott meg az élet! Köszöntem...

Tammy Tomlinson

- Hallom tegnap egész este Liammel voltál. – Perrie még csak nem is kopogott úgy rontott be a szobámba.

Annyira váratlanul ért a megjelenése, hogy szinte azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ugyanis épp azzal voltam elfoglalva, hogy az internetek képet kerestem Liamről. Fogalmam sincs, hogy miért, de a tegnap este után teljesen megváltozott a szememben.

Olyan volt mintha mindig is ismertem volna valahonnan régről. Egész éjjel nem aludtam semmit csak forgolódtam közben pedig az érzéseimen gondolkodtam.

Az nem lehet, hogy ilyen rövid idő alatt szerelembe estem egy olyan srácba aki eddig bunkó volt velem. De akkor is tegnap olyan...más volt. Elfelejtettem az eddigi gúnyolódását és új lappal indítottam.

Mi van akkor ha tényleg megváltozott? Ha régen tényleg ilyen volt mint most? És miért érzem azt, hogy már hosszú évek óta szeretem?

Tudom hülyén hangzik, de tegnap beugrott egy elmosódott kép amiben Liam szerepelt. Vagyis jobban mondva a TV-ben Louis mellett én pedig ugráltam örömömben, hogy láthatom.

Fogalmam sincs, hogy megtörtént esemény-e vagy csak álmodtam, de szerintem nagy a valóság alapja. Legszívesebben megkérdezném valakitől, de nem merem mert azzal elárulnám magam, hogy mit is érzek iránta. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak. Ahhoz már túl fontos nekem.

Visszatérve Perriere. Mikor belépett a szobámba rögtön az ágyamra vetette magát én pedig amilyen gyorsan csak tudtam lecsuktam a gépemet. De a próbálkozásom nem sok sikerrel járt.

- Ezt meg honnan veszed? Én Liammel…tegnap? – arra jöttem rá, hogy szörnyen rosszul hazudok.

Perrie szélesen elvigyorodott és tekintete a laptopomra vándorolt majd újra vissza rám. Szerintem lebuktam. Egyáltalán honnan tudta meg? Hisz csak Louissal meg Harryvel találkoztunk.

Hát persze…Harry! Tuti, hogy a Göndörke szája járt el.

- Na mesélj. – vigyorgott rám és kényelmesen elhelyezkedett az ágyon.

- Mégis mit? – tettettem az értetlent és tovább böngésztem az interneten.

Tudom jól, hogy úgyis az igazságra kíváncsi, de fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Perrie aranyos lány viszont nem tudom, hogy mi közöm van hozzá. Lehet a barátnőm, lehet, hogy csak jóban vagyunk vagy lehet, hogy semmi közöm nincs hozzá. És ha az utóbbi igaz akkor nem akarom, hogy mindent tudjon.

- Liam képeit nézegeted az interneten és mikor kimondom a nevét az arcod lángba borul. – kulcsolta össze a kezét és önelégülten felhúzta mindkét szemöldökét.

Amilyen gyorsan csak tudtam lecsuktam a laptop tetejét majd kifújtam a levegőt, hogy ne legyek vörös. Már ha tényleg az voltam. – Nyugi tőlem semmit nem tud meg.

- Mit kéne megtudnia? – néztem rá és már teljesen össze voltam zavarodva.

Talán tud mindent mert jól ismeri az embereket. Lehet tudja, hogy fülig beleszerettem egy olyan srácba akibe nem lenne szabad.

De miért nem lenne szabad? Hisz nincs barátnője és megváltozott mert tényleg megváltozott és nem tudom miért de szerintem miattam.

- Jaj Tammy. Még a vak is észreveszi, hogy Te belehabarodtál Liambe. – húzta széles mosolyra a száját boldogan. 

- Komolyan ennyire látszik? – sütöttem le a szemeimet szégyenkezve.

Reméltem pedig, hogy nem. Hisz ez olyan lehetetlen dolog. Én meg a szerelem. Nem is lenne szabad gondolkoznom ilyeneken. Nekem a legfontosabb most az, hogy vissza nyerjem az emlékeimet!

Mi van akkor ha Liamnek köze van a múltamhoz? Lehet, hogy tényleg volt valami kettőnk között.

- A többiek tuti nem veszik észre ugyanis Ők pasiból vannak. De engem már nem tudsz ilyen könnyen becsapni mivel én is fülig szerelmes vagyok Zaynbe. – kuncogott fel.

Hát van benne valami.

§§§

- Mégis mit csináltál Liammel, hogy ennyire megváltozott? – nézett rám kérdően Zayn egyik reggel mikor csak én, Harry és Ő voltunk ébren.

Kómás fejjel ültünk az asztalnál közben pedig azt néztük ahogy szakad az eső. Mióta Londonban vagyok még soha nem volt ilyen vacak idő.

Ráadásul ma egész nap Louis sem lesz otthon ugyanis elutazott Eleanorral a rokonaihoz. De előtte még ezerszer elmondta azt a srácoknak, hogy vigyázzanak rám. 

- Hm? – emeltem rá a tekintetem az ablakról.

- Liam olyan mint…régen. Mikor még nem járt Daniellel. – mondta tovább Zayn én pedig éreztem, hogy újra elpirulok.

Nem szerettem amikor ilyen témák voltak. Örültem annak, hogy már tudtam türtőztetni az érzéseimet mikor Liam jelen volt. Ugyanis már nem vörösödök el ami nagy szó nálam.

- Ja. Újra lehet vele normálisan beszélgetni meg hülyéskedni. – bólogatott hevesen Harry.

- Nem hinném, hogy ez az én hibám. Szerintem semmi közöm nincs hozzá. Saját maga tért észhez. – vontam vállat egyszerűen.

- És pont akkor mikor megjelentél Te. – válaszolta Harry.

Úgy látszik nem akarnak leszállni a témáról. Pedig tényleg semmi közöm nincs hozzá.

- Miért nem Őt kérdezitek meg? Szépen elé álltok és megkérditek, hogy: Hé Liam mégis mi ü…

- Csak nem én voltam a téma? – jelent meg a konyhában az említett én pedig hirtelen befogtam.

A legjobbkor tud lejönni.

- Nem. – mondtam egyszerre Harryvel és Zaynel, Liam pedig felhúzott szemöldökkel végig nézett a kis társaságon.

Azért ennyire Ő sem hülye. Vállat vont majd leült az egyik székre és tüntetőleg nem szólt semmit. De látszott rajta, hogy csak megjátssza a sértődöttet ugyanis mikor lopva rápillantottam elkapta a pillantásomat és elmosolyodott majd gyorsan újra komor lett.

§§§

Utálom a sötétet. Azt pedig még jobban utálom, hogyha sötétben szakad az eső. Olyan félelmetes mivel tisztára mintha egy horror filmbe csöppentem volna. És ez miatt nem tudok elaludni.

Csak bámultam ki a fejemből majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kiszálltam és úgy döntöttem, hogy átmegyek a srácokhoz.

De mikor kiértem a folyosóra haláli csenddel találtam szembe magam. Azt sem tudom, hogy hány óra van.

Épp Niall szobája mellett mentem el ami ki volt tárva ezért bekukucskáltam. Ő az ágyán volt szétfeküdve és ruhástul aludt míg Harry és Zayn az egyik kanapén nyúlt el és mélyen aludtak. A TV még mindig be volt kapcsolva úgyhogy hamar leesett, hogy azon aludtak el. Viccesen néztek ki ugyanis Harry szája nyitva volt míg Niallé tele volt popcornal. Mosolyogva megcsóváltam a fejem és becsuktam az ajtót ugyanis nem volt szívem felébreszteni őket.

Lassan visszaindultam a szobámba mikor hatalmasat reccsent az ég én pedig bemenekültem a legközelebbi szobába és becsuktam az ajtót közben pedig ziháltam.

- Mi a… - kis híján infarktust kaptam mikor megpillantottam Liamet aki az ágyán ült közben pedig laptopozott.

De mikor észrevett elmosolyodott. Rögtön megnyugodtam, de zavarban voltam. Mert nekem pont ide kellett benyitnom. – Tammy a szívbajt hoztad rám. – állt fel és felnyitotta a villanyt.

- Bocsi. Nem akartalak megijeszteni csak… - remek most mit mondjak? Azt, hogy betojtam egy apró villámlástól.

- Minden rendben? Olyan nyugtalan vagy. – nézett az arcomba aggódva én pedig lehajtottam azt.

- Persze. – bólogattam hevesen. Remélem nem látszik, hogy reszketek.

- Egyébként miért nem alszol? – húzta fel a szemöldökét kérdően.

- Tudom, hülye kérés meg minden de…De nem alhatnák itt veled? – hadartam el egy szuszra és kiskutyaszemekkel ránéztem.

Meglepetésemre elvigyorodott és csillogó szemekkel nézett rám. Akkor ezt most vehetem igennek?

- Félsz a vihartól ugye? – kérdezte kedvesen én pedig bólintottam egy aprót.

- Ezek szerint igen. – sóhajtottam fel szomorúan. Barátságosan magához húzott és megölelt.

Mikor a hátamra csúsztatta a kezét az egész testem megremegett. Bódító illata volt amitől nem tudtam betelni. Minél többet akartam szippantani belőle és azt akartam, hogy soha ne engedjen el. Szükségem volt Rá, a közelségére.

- Gyere. – engedett el és bele húzott az ágyába.

- Jó lesz nekem a kanapé is. – ellenkeztem mikor mellém feküdt én pedig szokás szerint elpirultam. Ki akartam szállni mikor a vállamnál fogva újra vissza húzott maga mellé.

- Azt már nem. Tökéletesen elférünk itt ketten is. – vágta rá és csúnyán rám nézett ami azt jelentette, hogy nem hajlandó tovább a témáról beszélni.

- De…

- Mi van még mindig félsz Tőlem, vagy mi? – emelte rám mogyoróbarna szemeit.

Hogy lehet valakinek ilyen szép szemei. Ha bele nézek szinte mindenről elfeledkezek és csak Ő létezik.

- Soha. – mondtam halkan és a szemébe néztem. – Csak félek, hogy nem tudom uralni az érzéseimet és mindent elszúrok. – fordítottam el a tekintetemet és a plafont kezdtem el bámulni.

Fogalmam sincs, hogy mennyi mindent értett ebből a mondatomból, de ha oda figyelt akkor rengeteg mindent megtudott. Köztük azt is, hogy szeretem.

Csend.

- Óh. – mondta néhány másodperc múlva. – És, hogy tetszik London? – váltott témát.

- Többet tudnék mondani, ha láttam volna rendesen és nem csak a villátokat. – kuncogtam fel, Liam pedig mintha megcsípték volna felugrott majd egész testével felém fordult.

- Ezek szerint még semmit nem láttál? – gondolkozott el, de valaminek nagyon örülhetett.

- E-e. – csóváltam meg a fejem.

- Remek. És mit szólnál ahhoz ha mondjuk holnap megmutatnám a várost? – nézett rám csillogó szemekkel.

Liammel egy egész nap kettesben? Hűha az maga lenne a mennyország.

- Ketten? Te most randire hívsz? – néztem rá csodálkozva.

- Igen. Szóval Tammy eljössz velem…randizni holnap? – az utolsó szavakat félve kérdezte meg és látszott az arcán, hogy fél magától a választól is. – Persze ha akarod nem kell randinek tekinteni. De én úgyis annak fogom…öh ezt most nem kellett volna hangosan kimondanom. – elszólta magát. Szegénykém milyen zavarban van.

- Liam én szívesen elmegyek veled randizni. – mondtam mosolyogva Ő neki pedig rögtön jobb színe lett és hangosan kifújta a levegőt. – De csak akkor ha megint elviszel egy csokis fagyira. – tettem még hozzá vigyorogva.

- Még csak kérned sem kell. – válaszolta majd újra visszamászott mellém és lefeküdt, de előtte egy puszit nyomott az arcomra majd szó nélkül mosolyogva lecsukta a szemét.

Pedig nem kérdeztem volna meg, hogy miért kaptam. Mivel tudtam, hogy tényleg nem játszik velem és komolyan gondolja az érzéseit.

8

Tegnap befejeztem a történetet :D szerintem sokatoknak fogok csalódást okozni ugyanis csak 10 részesre írtam...tudom rövid meg minden, de szerintem pont elég :P

Liam Payne

Olyan érzés kerített a hatalmába amit eddig még soha nem éreztem. Nem tudtam másra gondolni csak Tammyra. Olyan erősen szorítottam magamhoz mintha az életem múlna rajta. De a pillanatnak hamar vége szakadt ugyanis elhúzódott tőlem majd ijedten rám nézett és lesütötte a szemét.

Majd hirtelen tudatosult bennem, hogy szegény még mindig melltartóban van és szinte már jéggé fagyott. Gyorsan lekaptam magamról a kabátomat és átnyújtottam neki Ő pedig kérdően nézett a kabátra majd rám.

- Gyerünk, vedd csak el nyugodtan. – néztem rá kedvesen Ő pedig reszkető kézzel megfogta és ügyetlenül magára vette.

Viccesen nézett ki mivel eléggé nagy volt Rá, de meg így is aranyos volt. Épp meg akartam dicsérni mikor újból felzokogott én pedig egy ugrással mellette lettem és újból megöleltem közben pedig a hátát simogattam. 

Csak álltunk szótlanul és hosszú percek után kezdett megnyugodni. Már nem reszketett annyira és nem is zokogott csak halkan szipogott.

- Összetaknyoztam a pólód. – húzódott el tőlem és egy apró mosoly jelent meg a száján miközben a pólómra mutogatott.

Hangosan felkuncogtam és csodálkozva rá néztem. Megszólalt a jelenlétemben!

- Te megszólaltál! Akkor már nem félsz tőlem? – kérdeztem csendesen Ő pedig rám emelte kisírt szemeit.

Láttam az arcán a fájdalmat és a szomorúságot, amit én váltottam ki belőle. Hisz néhány napja miattam került kórházba most meg úgy beszélgetek vele mintha semmi nem történt volna. – Szóval igen, még mindig félsz Tőlem. Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam veled. Ha vissza tudnám fordítani az időt mindent máshogy csinálnák…

- Hogyan is utálnálak, amikor ma megmentettél. – nézett rám kérdően és hálásan a szemem közé nézett.

Tudtam, hogy komolyan gondolja, amit mondott ugyanis látszott rajta, hogy a szívéből beszélt. Ettől a mondatától nagyon jó kedvem lett és a szívem majd kiugrott a helyéből. Most már kétség sem fér, belé szerettem és még csak titkolni sem tudom az érzéseimet.

Tammy olyan más mint Danielle volt. Mikor vele összejöttem totál paráztam mikor vele beszéltem és még vörös is voltam. Ráadásul alig tudtam kinyögni neki azt, hogy szeretlek és hetekig gondolkoztam azon, hogy vajon mit is érzek iránta.

Viszont Tammyval tiszta könnyen tudtam beszélni és még csak gondolkoznom se kell azon, hogy vajon mit érzek iránta.

- Akkor mit szólnál ahhoz, hogyha mindent előröl kezdenénk? – néztem rá kérdően Ő pedig mosolyogva bólintott egyet. – Oké, akkor szia én Liam Payne vagyok. – nyújtottam a kezem vigyorogva Ő pedig szélesen elhúzta a száját.

- Szia én pedig Tamara Tomlinson vagyok, de mindenki csak Tammynak szólít, de azt ne kérdezd meg, hogy miért mert sajnos nem tudok rá választ adni. – hadarta el egy szuszra közben pedig apró kezeit az enyémekbe csúsztatta.

Bizsergés futott végig az egész testemen mikor hozzám ért. Kellemes érzés volt. Ilyen hosszan még soha nem beszélt mikor én is jelen voltam.

Talán tényleg megbocsájtott és megpróbál bízni bennem. – Mivel sajnos az életemből szinte semmire nem emlékezek. –mosolya egy perc alatt eltűnt az arcáról majd újból könnyezni kezdett.

Hogy megakadályozzam az újabb zokogását megfogtam a kezét és elsétáltam vele egy padhoz ott pedig leültettem én pedig szembe ültem vele.

- Hidd el egyszer úgyis újra emlékezni fogsz. – simítottam meg a kezét.

- Ezt most csak azért mondod mert jóvá akarod tenni a hibáidat. – válaszolta egyszerűen. – Már hónapok óta így vagyok, ráadásul most még Louisnak is csak gondot okozok… - egyszer csak maga elé bámult majd nagy szemekkel rám nézett. – Ugye ezt az egészet ami ma történt nem fogja senki megtudni?

- Ha azt akarod, hogy ne tudják meg akkor kérésed számomra parancs. – biztosítottam arról, hogy titokban tartom.

Mondjuk nem értem, hogy miért nem akarja elmondani senkinek sem.

- Miért vagy velem ilyen…normális? – kérdezte csendesen.

Csúcs erre most mit mondjak? Azt, hogy mert totál beléd estem csak nem merem elmondani mivel eddig nem hittem a szerelem első látásra? – Figyelj nem kell velem jó pofiznod mint a többieknek csak az miatt mert sajnálsz. Túl élem. – egy ilyen gyönyörű lány, hogy képes ennyit sírni?

- Danielle megcsalt már vagy fél éve. Újra vissza kell nyernem a barátaim bizalmat ugyanis én nem olyan vagyok mint amilyennek Te megismertél. – ismertem be. – Örülnék neki ha Te is hinnél bennem, tudom most még nehéz meg minden, de csak próbáld meg.

- A mai este után könnyű lesz ugyanis ezt a Liamet nagyon bírom. – jelent meg egy barátságos mosoly az arcán amitől nekem sokkal jobb kedvem lett.

- Komoly? Akkor mi lenne ha elmennék mondjuk fagyizni? – húztam fel a szemöldökömet kérdően Ő pedig értetlenül nézett vissza Rám.

- Fagyizni? Miért pont fagyizni.

- Hát ha a lányoknak általában rossz kedvük van mindig magukba lapátolnak több tucat fagyit. Ezért azt gondoltam, hogy elviszlek a közeli kajáldába egy csokis fagyira mivel én imádom a csokit. – magyaráztam Tammy pedig figyelmesen hallgatott majd bólintott egyet.

Megfogtam a kezét és felhúztam a padról majd lassan elindultunk az említett helyre. Mikor oda értünk egy jó eldugott helyet választottam, hogy senki ne lásson meg és, hogy nyugisan tudjunk beszélgetni.

A tervem pedig bevált ugyanis mikor kihozták a megrendelésünket sokkal jobb kedve lett ugyanis már nem sírt.

- Mondtam én, hogy a csokis fagyi csodákra képes. – húztam ki magam büszkén és vigyorogva ránéztem a mellettem ülő lányra. Akkor vettem észre, hogy a szája sarka fel van repedve és enyhén vérzik. – Vérzik a szád. – szólaltam meg és épp azon voltam, hogy a pólóm újával letöröljem.

De mikor hozzá értem beleremegett az érintésembe és inkább elfordította a fejét.

Fura. Eddig mikor hozzá szoktam érni valamilyen lányokhoz nem húzódtak el.

- Nem lényeges. – csóválta meg a fejét mikor újra vissza fordult.

- Még midig félsz Tőlem. – kérdeztem és a szemébe néztem.

Másodpercekig csak néztük egymást amikor végre megszólalt.

- Nem. – válaszolta. – Csak fura ez az egész.

Nem értettem a válaszát, de szerintem nem is akarom megérteni. Majd elmondja ha akarja.

- Rendben. – bólintottam. – Most mondhatnám azt, hogy mesélj magadról, de tudom, hogy nem tudnál rá válaszolni.

- Igaz. Viszont engem érdekel a Te életed. – mondta gyorsan és sóvárogva. – Szóval hallgatlak.

- Oh..uh…ez elég fura ugyanis a világon szinte már mindenki kívülről tudja az életrajzomat. Sokan még azt is tudják, hogy mikor járok WC-re és, hogy milyen alsónadrágot hordok. – dőltem hátra a székemben és magam elé bámultam.

- Hát én nem tudom. – kuncogott fel és egész testével felém fordult.

Tényleg érdekli az életem.

- Bocsi, de az alsónadrágomat most nem mutatom meg nyilvánosan ha nem gond. – válaszoltam és egyszerre tört fel belőlünk a nevetés.

- Asszem valahogy kibírom még haza érünk. – nevetett önfeledten. Így még soha nem láttam. Semmi félelem, sírás nyom. Hanem csak boldogság amit én váltottam ki belőle. – Na de komolya beszélj egy kicsit magadról.

- Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnák. Úgyis mást gondolsz majd rólam ha jobban megismersz.

- És Danielle? Tényleg annyira szereted? – halkult el a hangja az én kezeim pedig ökölbe szorultak mikor meghallottam a nevet.

- Na Őt most felejts el ugyanis szakítottunk mivel a drága megcsalt engem. – válaszoltam fagyosan és csodák csodájára nem válaszolt hanem csak gondolkozó arcot vágott.

- Miért nem tudtál ilyen lenni velem kezdet eleitől? – kérdezte csendesen.

- Mert kellett egy pofon míg rájöttem az érzéseimre. – vontam vállat majd jobbnak láttam ha elindulunk haza.

§§§

- Hol voltatok ilyen soká…ketten? – állított nekünk csodálkozva Louis de előtte még jó szorosan megölelte Tammyt.

- Megismertem Liam valódi énjét. – meglepetésemre kacsintott egyet Harryre aki csak mosolyogott az orra alatt. Azonban mielőtt Lou válaszolhatott volna Tammy sarkon fordult és felment a szobájába, Harry pedig utána ment.

Így csak ketten maradtam Louissal.

- Komolyan ketten voltatok? – nézett rám és a derekára tette a kezét.

- Igen. Elvittem fagyizni és megbeszéltük a dolgokat. – bólintottam.

- Valamit csinálhattál ugyanis most pont úgy néz ki mint régen. – ismerte be és sokkal normálisabban beszélt velem mint néhány napja. – Mi ütött beléd, hogy kezd vissza térni a régi éned.

- Tammy. – válaszoltam egyszerűen Lou pedig értetlenül nézett rám. – Megtaláltam a naplóját és elég sok mindent megtudtam.

- Szóval megtudtad, hogy totál beléd volt zúgva. – emlékezett vissza és felnevetett.  Ezek szerint Lou tudott róla és még sem mutatott be egymásnak.

- Köszi, hogy bemutattál minket egymásnak. – mondtam szemrehányóan.

- Mit csináltam volna? Hisz neked ott volt Danielle és úgysem szakítottál volna vele.

- Honnan tudod? – húztam fel a szemöldököm az Ő szemei pedig elkerekedtek.

- Ennek már úgy sincs jelentősége mivel nem emlékszik.

- De emlékezhet. – néztem komoran a szemei közé.

- Mégis mire gondolsz? – nézett rám.

- Beszélj nekem Tammy életéről. Mondj el róla mindent még a legféltettebb titkait is én pedig mindent megteszek, hogy emlékezzen!

- Az lehetetlen. – sütötte le a szemeit szomorúan.

- Nem az. Én hiszek benne. És tudom, hogy képes Rá. – mondtam magabiztosan Lou pedig hálásan rám nézett.

- Bele szerettél. Kár tagadnod, mert látom rajtad. – mondta egy bujkáló mosollyal én pedig totál zavarban voltam.

- Erre inkább nem válaszolok ugyanis a bátyja vagy. – válaszoltam vigyorogva majd úgy döntöttem, hogy jobb, ha befejezzük a beszélgetést.

7

Itt a friss rész. Nincs hozzá sok hozzáfűzni valóm :D

Tammy Tomlinson

- Azt mondtad, hogy haza megyünk. – mikor kiszálltam az autóból és újra a villával találtam szembe magam megrémültem.

Alig néhány órája Louis megígérte, hogy haza visz Doncasterbe és nem ide. Hazudott nekem ráadásul a szemembe. Milyen testvér Ő már? Hisz nagyon jól tudja, hogy nem lennék képes minden nap Liam arcát nézni.

- Igen és itthon is vagyunk. – bizonygatta és megfogta a karom közben pedig elkezdett befele húzni, de én ellenálltam neki.

Azt már nem, engem oda nem húz be. Lehet emlékeim nincsenek a múltamról, de a jelenről igen.

- Nem, ez itt nem az otthonom. – makacskodtam közben pedig a villára mutogattam.

- Tammy ne csináld ezt. – nézett rám olyan mérges arccal ami nem nagyon akart neki össze jönni. Végül pedig szélesen elvigyorodott és úgy nézett újra rám.

- Mi olyan vicces? – kulcsoltam össze a kezeimet közben pedig felhúztam az orrom.

Nem elég, hogy újra vissza akar ide hozni. De még ki is nevet.

- Ugyan olyan makacs, vagy mint ré…- hirtelen elharapta a mondatot majd lesütötte a szemét szomorúan.

Nem értettem miért nem fejezte be. Makacs vagyok? Jó tudni.

- Miért nem fejezted be? – néztem rá kérdően, de Louis csak vállat vont.

Miért kell neki ennyire titkolóznia előttem? Egyszer úgyis mindenre rájövök és emlékezni fogok. Nem, hogy segítene vissza szerezni Őket. Inkább csak még jobban összezavar.

- Hosszú. – vont vállat egyszerűen, de kerülte a pillantásomat. 

Már megint hazudik. Ráadásul még tiszta bénán is csinálja.

- Van időm. – válaszoltam vigyorogva és összekulcsoltam a kezeimet a mellem alatt. – Ugyanis most szépen visszaülsz az autóba és elviszel Doncasterbe!

A válasz pedig egy hangos nevetés volt. Remek!

- Arra várhatsz. Ajánlom, hogy indulj el, befele ha nem akarod, hogy Louis bácsi bekeményítsen. – élvezte a helyzetet ugyanis még mindig szélesen vigyorgott.

Valaminek nagyon örült, mert még a szemei is csillogtak. Ilyen boldognak még nem láttam.

- Most megijedtem. – vágtam rá mérgesen majd könyörgően ránéztem. – Hát nem érted? Liam utál engem és megértem hisz miattam szak…

De a mondatot már nem tudtam befejezni ugyanis Louis egy adott pillanatba felkapott a vállára és elindult be. Még csak nem is érdekelte, hogy agyon ütöttem a hátát és úgy sikoltoztam, mint akit épp elrabolnak.

Csak a konyha közepén tett le vigyorogva.

- Liammel pedig ne foglalkozz. – kacsintott egyet majd magamra hagyott.

Gondolkodás nélkül elindultam a szobám felé nehogy véletlenül össze találkozzak az említettel. Szerencsémre sikerült is és mikor beértem a szobámba megnyugodva dőltem bele az ágyamba.

§§§

Szinte a szobámból ki sem mozdultam. Csak feküdtem és próbáltam nem Liamre gondolni. Egyébként épp miatta nem mentem sehova. Ráadásul még a többiektől is féltem mivel az a rögeszmém lett, hogy Ők is utálnak. Ne kérdezzétek, hogy honnan jött ez az ötlet ugyanis magam se tudom.

- Mit szólsz Tammy ha megkóstolnád a Niall féle szendvicset. – nézett rám Niall csillogó szemekkel miközben a konyhában ültünk és nem tudtam eldönteni, hogy mit egyek.

- Mondtam már nem vagyok éhes. – néztem rá sajnálkozva Ő pedig csak eltátotta a száját.

- Milyen lény vagy már Te? Olyan nem létezik, hogy valaki nem éhes. – csóválta meg a fejét szörnyülködve.

Ennyi hét után már tudnom kéne, hogy Niall élete csak a kaja körül forog. De most komolyan nem vagyok éhes. Pedig biztos finom lehet a szendvicse.

- Niall nem lehet mindenki olyan haspók, mint Te. – forgatta meg a szemeit Harry, Niall pedig küldött felé egy gyilkos pillantást közben pedig a hasát simogatta.

- Bocsi, majd később. – ígértem meg, Niall csak elhúzta a száját. Lassan felálltam az asztaltól. – Most inkább szívnék egy kis friss levegőt. – mondtam sóvárogva.

Már napok óta nem hagytam el a házát. Vágytam egy kis környezetváltozásra meg aztán kíváncsi is voltam a környékre. Igaz már eléggé késő volt és sötét, de nem érdekelt.

- Oké, de amint bejössz, eszel. – adta a parancsot és egy paprikával mutogatott. Hangos nevetés tört fel belőlem majd sarkon fordultam és elindultam az ajtó felé.

Hatalmasat sóhajtottam mikor a friss levegőre értem. A hideg rögtön megcsapta az arcom, de most még az sem érdekelt, hogy fázok. Lassan sétáltam a kihalt utcákon és nem gondoltam semmire, ami nálam nagy szó volt. Csak élvezni akartam a pillanatot. Sorra hagytam magam után a házakat, míg végül egy parkba értem. Ismeretlen volt számomra a környezet ezért jobbnak láttam, ha inkább visszafordulok.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy semmiből elém ugrik két idegen férfi. Lenézően végig mértek majd a magasabbik megnyálazta a száját.

- Nocsak kicsi lány, csak nem eltévedtél? – húzogatta fel-le a szemöldökét és minél közelebb jött hozzám én pedig hátráltam. Bűzlött az alkoholtól amitől én rosszul lettem. Meg akartam fordulni és elfutni, de egy határozott mozdulattal elkapta a derekamat és magához húzott. – Hova ilyen sietősen?

- Engedjen el, mert fáj. – sziszegtem a fogaim között, de úgy tűnt, hogy nem hallottam meg vagy nem akarta.

- Vétek lenne magára hagyni egy ilyen gyönyörű fruskát. – nézett rám és megszorította a kezem majd egy másik pillanatban letépte rólam a kabátom és a felsőm is majd az egyik fához szorított és elkezdett csókolgatni mohón. Fájt ahogy szorított és reszkettem félelmembe. Sikítottam, de Ő egy erőset az arcomra ütött. Éreztem ahogy a szám sarkából kicsordul a vérem. Nincs menekvés, védtelen vagyok és engednem kell ahogy egy mocskos, alkoholista magáévá tesz…

- El a kezekkel Tőle, vagy hívom a rendőrséget. – ezer hang közül is megismertem volna ezt a hangot. A férgi elhátrált Tőlem és szembe találtam magam Liam arcával aki a kezei közt tartotta a telefonját.  Szánalmasnak éreztem magam, de most nem érdekelt. Reszkettem a félelemtől és csak zokogtam…de akkor is megmentett. Megmentett engem. Akkor talán nem is utál annyira.

Liam Payne

- Mégis, hogy a francba tudtátok elengedni egymaga? – Louis kiabálására elkaptam a fejem a TV-ről és kérdően felálltam. – Eszetekbe se jutott, hogy meg kellene kérdezni engem?

- Azt mondta csak sétálni megy. – vágott vissza idegesen Harry.

Várjunk csak, Ők most Tammyról beszélnek? Hát persze, hogy róla, hisz csak rá kell nézni Loura. Már megint mit csinált szegény lány? Talán elolvasta a naplóját és megtudta, hogy totál belém van zúgva? Én pedig örülök neki, mivel rájöttem, hogy azért utálom mert az első pillanattól kezdve belé estem? Tudom hülyén hangzik, de ez az igazság. Ezért nem érdekelt, hogy megtudtam azt, hogy Danielle megcsalt, ezért tudtam újra normális lenni.

- Aha, sétálni késő este. – sziszegte a fogai közt Louis.

Hirtelen rossz elő érzetem támadt. London nem biztonságos sötéttel ráadásul nem ez a negyed ahol tele van alkoholistákkal.

- Harry asszem van egy kis gond. – túrt bele a hajába Niall és aggódva ránézett Harryre aki nem értette mire akar kilyukadni a Szőkeség. – Már több mint két órája elment. Tuti, hogy nem az udvaron van.

Én kinyírom Őket. Mind kettőt egyszerre. Nem érdekel, hogy csak három tagú lesz a banda a rajongók majd beletörődnek valahogy. Ha meg nem jelentkezhetnek nálam és őket is kinyírom.

- Nyugi, egy kis esti séta eddig még senkinek nem ártott. – próbált nyugodt maradni Harry is, de látszott rajta, hogy nem az.

- Ha nem lesz itt 5 perc múlva ki fog törni a harmadik világháború. – csikorgatta a fogait Louis és levágódott az egyik székre.

Öt perc alatt akár mi történhet. Én biztos, hogy nem fogok nyugodtan üldögélni miközben Tammy kitudja, hogy hol van.

- Liam Te meg hová mész? – szólt utánam Zayn.

- Megkeresem Tammyt. – válaszoltam egyszerűen majd mielőtt szólhatott volna valamelyikkőjük valamit gyorsan becsuktam magam után az ajtót és elindultam a hideg éjszakába.

Fogalmam se volt róla, hogy merre mennyek. Csak mentem közben pedig egy szőke hajzuhatagot kerestem, de sajnos sehol nem láttam.

Végül feladtam a reményt és úgy döntöttem, hogy a parkon keresztül megyek haza ugyanis arról sokkal rövidebb volt.

Sötétség vett körül és nem volt más vágyom csak az, hogy újra a villában lehessek. Remélem Tammy már haza ért.

Ám hirtelen egy éles sikoltozásra lettem figyelmes és a hang irányába fordultam. Pont egy villany alatt álltak ezért jól ki tudtam venni a jeleneteket.

Egy elég koros férfi épp letépte egy fiatal lány pólóját majd kicsit sem kedvesen az egyik fához nyomta és elkezdte csókolgatni csupasz testét.

És akkor a lányban megismertem Tammyt. Reszketett a férfi közelségétől, de nem tudott ellene mit tenni. Hagyta közben pedig zokogott.

Na nem, az én Tammymmal senki nem csinálhassa ezt. Ráadásul senki nem csókolhassa helyettem !

Gondolkoztam a lehetőségeken. Végül pedig az mellett döntöttem, hogy megfenyegetem Őket. A filmekben be szokott válni. Csak volt egy kis gond, hogy ez nem egy film hanem a valóság ahol meg akarják erőszakolni azt a lányt akit szeretek.

- El a kezekkel Tőle, vagy hívom a rendőrséget. – kiáltottam el magam közben pedig a telefonomra böktem.

A tervem bevált ugyan is a férfi elhúzódott Tőle és így rá tudtam nézni. Messziről láttam,

reszket a félelemtől és hangosan zokogott.

- Mert ki mondja? – nézett rám vicsorogva. Mérges voltam és képes lettem volna neki futni és

szétverni a képét.

- Mégis miért érdekli? Nem hallotta, hogy mit mondtam? – hangom tele volt gyűlölettel

közben pedig úgy csináltam mintha épp tárcsáznák.

- Mi van te vagy a stricije ennek a büdös lotyónak. – nevetett fel gúnyosan én pedig azt

vettem észre, hogy rávetettem magam és behúztam neki egyet.

Fájt a kezem az ütéstől, de Tammyért bármit.

- Na jó húzzunk el innen, mert tényleg komolyan gondolja a kiscsávó. – nézett rá a társára

majd eszeveszetten elrohantak.

Tammy mozdulatlanul állt lesütött szemmel melltartóban és még mindig zokogott.

Gondolkodás nélkül magamhoz húztam és csak szorítottam magamhoz amilyen erősen

tudtam.

6

Sziasztok. Először is megnyugodhat mindenki mivel soha nem fordult meg a fejemben. hogy bezárom a blogot! Szóval nyugi van...ugyanis én csak annyit mondtam, hogy lehet egy kis időre eltűnök addig míg megírom a részeket :) Az pedig nem azt jelenti, hogy törlöm a blogot! azért örülök h ennyien szeretitek amit csinálok :D

Tammy Tomlinson

- Mikor fog magához térni?

Louis hangjára lettem figyelmes. Ki akartam nyitni a szemem, de inkább nem tettem mert akkor újra a szemem előtt lett volna Liam és újra hallanom kellett volna ahogy kiabál velem.

Azt pedig nem akarom még egyszer átélni.

Nem!

El akarok innen menni, hogy ne okozzak neki több fájdalmat, hogy ne kelljen látnia és, hogy tudjon a barátnőjével lenni.

Miért szakad meg a szívem mikor a barátnőjére gondolok? Miért fáj ennyire, hogy  szereti és harcol a lányért?

Gyűlölnöm kellene amiért így beszélt velem, de egyszerűen nem megy. Pedig tudom, hogy semmit nem jelentek a számára és legszívesebben még a létezésemről sem tudna.

- Már magánál van csak be van nyugtatózva, hogy tudja kipihenni magát. – szólalt meg valahonnan az ágyam végéből egy mély férfi hang.

Szóval én most nem vagyok magamnál? Azért nem tudom mozgatni a testem mert épp alszok? De akkor miért hallok tisztán mindent?

- Akkor nem lett komolyabb baja, ugye? – ismét Louis szólalt meg hangja pedig tele volt aggodalommal.

Mint mindig amikor rólam van szó. Néha elgondolkozok rajta, hogy miért vagyok számára ennyire fontos. Oké azt tudom, hogy a bátyám, de szerintem már túlzásba viszi. És Harry, Niall, Zayn Ők miért aggódnak értem ennyire.

Tudom, hogy eltitkolnak előlem valamit. Valami történt velem amiről Ők tudnak, de én nem. Már csak rá kell jönnöm, hogy mi az.

Hisz az embereknek szükségük van az emlékeikre.

- Nos mint tudjuk Miss.Tomlinsonnak súlyos amnéziája van. Ezért különösebben oda kell figyelnie a nyugalmára. Azért ájult el mert az idegrendszere összeomlott. Valami ezt kiválthatta és sokkos állapotba kerül. Lehetett az egy csalódás, veszekedés…

- És most, hogy van? – szólt közbe Louis.

- Nem beszél senkivel. Akár hányszor meglát egy nővért nem beszél. De ez csak a félelemtől lehet mivel teljesen össze van zavarodva.

Kezdtem nagyon ostobán érezni magam. Mintha egy idegbetegről beszélnének aki veszélyes. Egyáltalán mitől van amnéziám?

Még beszélt valamit az orvos, majd hallottam ahogy csukódik az ajtó és újra csend vett körül.

De én rögtön kinyitottam a szemem és akkor jöttem rá, hogy mégsem vagyok magam. Louis rögtön a nyakamba vettette magát és sírni kezdett.

- Soha többet nem hagylak egyedül. – szipogta én pedig csak bátorítóan megütögettem a hátát.

- És mi sem. – nézett rám szomorúan Zayn, Harry és Niall pedig csak bólogattak.

Jól esett a törődésük viszont akaratom ellenére is Liamet kerestem, de nem volt köztük. Szóval tényleg komolyan gondolta amit mondott. Utál és nem akar látni.

A srácok még néhány percig bent voltak majd jött egy nővér és kitessékelte Őket ugyanis már elég késő volt.

Gondolkozásomból újra az ajtó nyitódása zökkentett ki és nagy meglepetésemre Liam jelent meg. De mielőtt belépett volna óvatosan körül nézett mintha meg akart volna bizonyosodni róla, hogy senki nem-e lássa.

Majd rám nézett és találkozott a szemünk. Újra a fülemben csengtek a bántó szavai és azt vettem észre, hogy újra potyognak a könnyek a szememből. 

Féltem Tőle és attól, hogy megint miért fog velem kiabálni. Nem akarom újra hallani azt ahogy a szemembe mondja, hogy utál.

- Tammy! – Liam gondolkodás nélkül az ágyam mellé ugrott majd minél közelebb jött és meg akart ölelni, de én elhúzódtam Tőle és a sírás zokogásba ment át. Rettegtem Tőlem. – Te reszketsz…ugye nem Tőlem félsz ennyire? – kérdezte aggódva én pedig csak elfordítottam a fejem. Egyszerűen nem tudtam ránézni. Legszívesebben rávágtam volna, hogy de Tőled félek mivel állandóan csak bántottál. De inkább nem szóltam semmit. – Én úgy sajnálom. Hidd el én nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Utálom magamat. – fél szemmel ránéztem és észre vettem, hogy egy könnycsepp csordult le az arcán. Majd egy másik pillanatban felállt és elsietett a szobámból.

Nem csak Te utálod magad, hanem én is utálom magamat, amiért beléd szerettem.

Liam Payne

Mindenki bement Tammyhoz csak én nem, ugyanis Louis szerint jobb ha kint maradok és elgondolkozok az életemen.

Köszi a jó tanácsot, de azon már túl vagyok. Rendbe kell hoznom amit elcsesztem és el kell nyernem újra a bizalmukat.

Óráknak tűnő percekig bent voltak majd szomorkás arccal jöttek ki. Megrémültem. Lehet, hogy valami komolyabb baja lett, miattam.

- Jól van? – néztem rájuk, de csak a fejüket csóválták majd intettek, hogy mennyek utánuk. Azt már nem. Nem megyek el úgy, hogy nem láthatom. – El kell mennem a mosdóba. – hazudtam.

- Oké, siess. Az autónál várunk. – fordult meg Niall én pedig úgy csináltam mintha elindultam volna a mosdók felé.

De nem oda mentem. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy elmentek benyitottam abba a szobába ahol Tammy feküdt.

Mikor benyitottam rögtön találkozott a pillantásuk. Gyönyörű volt még ilyen állapotban is.

- Tammy! – ugrottam az ágya mellé majd szorosan magamhoz akartam húzni, hogy tudjam biztonságban. Ám Ő elhúzódott tőlem és hangosan felzokogott közben pedig reszketett. Te Jó Ég mit tettem?! - Te reszketsz…ugye nem Tőlem félsz ennyire? – az nem lehet, hogy ennyire fél. Mondjuk megérdemlem, hisz miattam fekszik itt. Én is félnék saját magamtól. - Én úgy sajnálom. Hidd el én nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Utálom magamat. – éreztem ahogy arcomon végig folyik egy könnycsepp majd gyorsan felálltam és elfutottam, hogy ne kelljen ilyen állapotban látnia.

Mikor kiértem a kórház elé megláttam a többieket az autó előtt. Sietős lépésekkel elindultam feléjük közben pedig megtöröltem a szemeimet.

- Jó sokáig tartott. – nézett rám bunkón Louis majd beszállt a volán mögé, de én nem mozdultam.

- Sajnálom. – emeltem fel a fejem és sajnálkozva ránéztem a fiúkra akik csodálkozva bámultak. – Esküszöm, mindent helyre hozok és olyan leszek mint régen. – sütöttem le a szemeimet szégyenkezve, majd azt vettem észre, hogy Zayn barátságosan megveregeti a vállam.

- Ez az utolsó esélyed, hogy hiszek neked. – nézett a szemem közé komoran Harry a végén pedig megjelent egy apró mosoly a szája sarkában.

Bólintottam egyet komoran.

- Már épp ideje volt, hogy kezdesz észhez térni. – Niall összekulcsolta a kezét és úgy nézett rám.

Hát igen szerintem is ideje volt. Azt hiszem lesz mit rendbe hoznom. – Ha nem gond én inkább haza sétálok.

- Veled megyek. – nézett rám vigyorogva Zayn, Harry és Niall pedig bólintottak.

Jól esett, hogy ennyire fontos vagyok számukra. Én mégis megbántottam Őket. Egy szemét barát vagyok. Ránéztem Louisra aki nem szólt semmit csak komoran maga elé bámult.

- Te nem jössz Lou? – nézett rá barátságosan Harry és az említett pedig végre ránk nézett.

- Bocs, de én nem tudok neki ilyen hamar megbocsájtani. – nézett rám szomorúan amit én megértettem. A húga miattam van kórházban persze, hogy gyűlöl. – Próbálok, de nem megy.

- Semmi gond. Én is utálom magamat. – vontam vállat egyhangúan majd elmosolyodtam Ő pedig erőtlenül vissza rám.

Lassan sétáltunk a kivilágított utcákon és alig szólalt meg valamelyikünk amit nem is bántam. Legalább tudtam gondolkozni.

Épp az mellett az épület mellett mentük el ahol az X-Factor stúdiója volt. Tele volt emberekkel szóval mind a négyen felvettünk egy fekete szemüveg nehogy véletlenül megismerjenek a rajongók.  

Ám hirtelen megtorpantam mikor az egyik lámpa alatt megpillantottam egy ismerős göndör hajzuhatagok. Ezer lány közül is megismertem volna Danielle-t aki nagyon el volt foglalva egy másik…sráccal. Karjait a nyaka köré fonta az ismeretlen srác pedig a derekára csúsztatta a kezeit mint én szoktam anno.

Rosszul voltam a látványtól és legszívesebben üvöltöttem volna. Átvert. A szemembe hazudott és azt mondta, hogy a változásom miatt szakít velem. Na persze!

Gondolkodás nélkül elindultam felé, de éreztem, hogy a srácok húznak vissza, de én erősebb voltam náluk.

Felbőszülve indultam el feléjük és ebben a pillanatban akár mire képes lettem volna. Megcsalt…engem! Engem aki még mindig szeretem és akár mikor képes lennék újra kezdeni vele.

- Ehem- ehem. – köszörültem meg a torkom a párocska pedig rögtön szét rebbent és mikor Danielle észrevett teljesen elsápadt az arca. Öröm volt nézni.

Viszont engem jobban érdekelt, hogy milyen szemétládára cserélt le. Borostás arc, izmos test…ez nem is srác volt hanem férfi! Na jó ez azért egy kicsit sértő rám nézve ugyanis mindig azt mondta, hogy Őt nem érdekli a kor.

- Liam?! – nézett rám zavartan Danielle és elengedte a kezét. – Te meg, hogy kerülsz ide?

- Meglepődtél mi ? – húztam fel a szemöldökömet gonoszul. – Be sem mutatsz az új barátodnak?

- Új? Nem hiszem, hogy egy fél éves kapcsolat az új. – horkantott fel a férfi én pedig kis híján rosszul lettem. Fél éve csak játszott velem? Danielle megsemmisülten ránézett a férfira és arcával próbált magyarázni valamit amit nem értett meg.

- Még, hogy a változásom miatt szakítottál velem. Tudod mit? Örülök, hogy dobtál ugyanis ma rájöttem, hogy mekkora egy hazug dög vagy. Mennyi mindenről hazudtál még nekem? – fájt kimondanom ezeket a szavakat, de ez után egy életre megutáltam.

- Liam…

- Valójában szerettél engem? Vagy csak azért kellettem mert híres vagyok? – szögeztem neki a kérdéseket. – Áh inkább nem érdekel a válasz. – legyintettem egyet majd sarkon fordultam és vissza mentem a többiekhez akik tátott szájjal bámulták a jelenetet.

- Ribanc. – sziszegte a fogai közt Harry én pedig hangosan felnevettem mire értetlenül néztek rám. - Semmi mogorva válasz amiért lemondtam az ex-csajodat?

- Mégis kiről beszélsz? – csináltam úgy mintha nem tudnám. – Danielle a számomra megszűnt létezni. – vontam vállat egyszerűen.

§§§

- Én azért nem tudnám ilyen könnyel elviselni a helyzetet. – mikor haza értünk Zayn még bejött a szobámba. – Két év járás után megtudod, hogy fél éve megcsal.

- Valamiért nem érdekel. – ültem le az ágyamra gondolkozva. Tényleg nem értettem, hogy mi történik velem. Hisz mégis csak most tudtam meg, hogy megcsalt.

- Mi van Te naplót írsz. – nevetett fel hangosan majd a földre mutatatott ahol egy rózsaszín füzet pihent. Összehúztam a szemöldökömet és úgy néztem. Hisz én nem is írok naplót…tudtommal.

- Mi? – kérdeztem értetlenül, de észre vettem, hogy fel akarja venni ezért jobbnak láttam ha én megelőzöm. – Ez Danielle régi kacatja. – forgattam meg a szemem és az ágyamra dobtam a füzetet.

- De miért van itt?

- Biztos itt felejtette amikor itt aludt.

- Oh és, hogy fogod vissza adni neki?

- Zayn nem hanyagolhatnánk a témát? Az csak egy vacak füzet. – kezdtem elveszíteni a türelmemet. Zayn vállat vont majd vigyorogva kiment a szobámból én pedig megsemmisülten leültem az ágyamra és kíváncsian újra a kezem közé fogtam a füzetet.

Kinyitottam és Tammy nevével találtam szembe magam. Hát persze valamelyik nap itt aludt. Biztos az Ő bőröndjéből esett ki.

Vétek lenne egy ilyen helyzetet elszalasztani…

2010. július 23.

És igen. Louis benne van a legjobb tizenkettőben. Igaz valami négy másik sráccal akiket még személyesen nem láttam mivel épp deszkáztam Mollyval és Donyval és anyáék pont akkor mentek fel Londonba hozzá. Lottie szerint helyesek viszont nem kezdene ki velük. Majd szombaton eldöntöm, hogy igaza-e volt, vagy nem :D

2010. augusztus 20.

Wááá szerelmes vagyok. Méghozzá nem is akár kibe. Louis végre megláttam az új haverjait. Pontosabban a One Direction többi tagját. És Liam…ó anyám, hogy Ő milyen jól néz ki. Cukin kivasalt haj, édes szemek…kell nekem. Hallod bátyus feladatod van a számomra. Össze kell hoznod a haveroddal xD

Mosolyogva olvastam Tammy naplóját. Egy tizenöt éves lány aki első szempillantásra belém szeretett. Viszont nem értem, hogy Lou miért nem mutatott be neki?

2011. március 6.

Liam és Danielle összejöttek. Most komolyan mit eszik már rajta? Hisz 5 évvel idősebb tőle. Neki olyan lányra van szüksége mint én. Louis szerint kár foglalkoznom vele és jobban tenném ha elfelejteném. Könnyű azt mondani. Liam volt az első akibe tényleg szerelmes vagyok.

2011. november 15.

A szerelem egy szívás. Ahogy a felejtés is. Szeretem, de Ő még csak a létezésemről sem tud. Pedig én tiszta szívemből szeretem, nem úgy mint az aaaa….oké inkább befogom. De ha látta volna azokat a képeket amiket én láttam…

Mi? Tammy mindig tudta, hogy Danielle megcsal? Miért nem vettem én Őt észre már rég? Én egy marha vagyok. Tammy tényleg a szívéből szeretett csak soha nem volt alkalma elmondani ugyanis nem találkozott velem személyesen. Viszont most itt van…

5

Itt az új rész...kezd elfogyni az ihletem ráadásul semmi időm sincs írni :S fogalmam sincs, hogy mi lesz így a bloggal...próbálok mindent tőlem telhetőt megtenni de nem lepődjetek meg ha hirtelen csak úgy eltűnök...

Tammy Tomlinson

Végül aztán Louis nagy nehezen elment a villából én pedig Harryvel, Niallel és Liammel maradt. Az utóbbiról tudni kell, hogy szinte egész este még csak ki sem mozdul a szobájából.

Zayn pedig bejelentette, hogy Perrienél alszik.

A két srác kitalálta, hogy videojátékozzunk. Nem tudtam, hogy mit csináljak egész este egyedül szóval úgy döntöttem, hogy majd nézem őket.

Azonban ez rettenetesen unalmas volt. Néhány óráig néztem majd feladtam és úgy döntöttem, hogy inkább átmegyek a saját szobámba.

De mikor Liam szobája mellett mentem el, megtorpantam. Képes lettem volna benyitni és szinte az egész testem arra vágyott. Egyszerűen csak meg akartam tudni, hogy vajon miért utál ennyire. Végül aztán mégsem tettem. Lehajtottam a fejem és lassan elsétáltam a saját szobámba.

Mikor beértem rögtön levetettem magam az ágyra és csak bámultam a sötétségbe.

Azt hittem itt más lesz mint otthon volt. Reméltem, hogy itt senki nem fog sajnálkozva rám nézni, de tévedtem. Itt még jobban sajnáltak mint anya vagy Lottie.

Esküszöm az emlékezés fog az őrületbe kergetni. Miért sajnálnak engem ennyire. Miért akarja Louis, hogy vigyázzanak Rám? Mintha egy közveszélyes őrült lennék aki akár melyik pillanatba elpusztíthatja a fél világot.

Az idő rettenetesen lassan telt. Csak forgolódtam az ágyon, majd úgy döntöttem, hogy inkább lemegyek a konyhába és iszok valamit.

Mikor kiértem a folyosóra csenddel és sötétséggel találtam szembe magam, amiből azt vettem le, hogy már mindenki alszik.

Halkan lépkedtem le a lépcsőn nehogy véletlenül valakit felébresszek. Mikor pedig leértem megkönnyebbülten sóhajtottam fel és nyitottam villanyt majd ültem le egy székre.

Csak bámultam a semmibe és próbáltam emlékezni, de néhány másodperc múlva jött a szokásos dolog. Nagy feketeség, üresség és a fejem majd szétmegy.

Miért nem emlékszek semmire? Valakiben már lehetne annyi emberség, hogy elmondják.

Megsemmisülten vertem az asztalba a fejem, egyszer csak pedig azt vettem észre, hogy valaki jön és néhány pillanat múlva farkasszemet néztem Liammel.

- Te meg mi a francot keresel itt ilyen későn? – húzta fel a szemöldökét és lenézően rám nézett. – Majdnem szívbajt kaptam Miattad. – mondta lehangolóan és a pizsamája zsebébe dugta a kezét.

Elegem volt már belőle. Nem érdekelt, hogy Louis barátja, velem akkor sem fog ilyen hangnemben beszélni! Én miattam még az Atya Úr Isten is lehet.

- Lehet, hogy nem emlékszek semmire az életemből, de akkor sem fogsz velem így viselkedni. – álltam fel és tiszta közel mentem hozzá. Pontosan egy lépéssel álltam előtte és úgy néztem összehúzott szemekkel. – Legalább tudnám, hogy mit ártottam. Szóval örülnék ha elmondanád, hogy mi bajod van velem. – tettem a derekamra a kezem és követelőzően néztem a szeme közé.

Meglepetésemre hangosan felnevetett majd abba hagyta. – Még meg mered kérdezni? Ide jöttél és próbálod befeketíteni Danielle emlékét.

- De…

- Majdnem újra összejöttünk, de jöttél Te és meglátott az ágyamban és azt hitte, hogy lefeküdtünk. Csak, hogy tudd miattad szakított velem.

Liam szinte az arcomba üvöltött én pedig nagy rosszul éreztem magam. Visszhangzott a fejem a kiabálásától és éreztem, hogy arcomról potyognak a könnyek. Próbáltam erős maradni, de nem nagyon sikerült. Minél jobban törtem össze.

- Utálom azt a percet amikor betetted ide a lábad. Gyűlöllek, amiért elvetted Tőlem a szerelmemet. – ordította én pedig csak zokogtam közben pedig a fülemre tartottam a kezem, hogy ne halljam a hangját.

A fejem szinte már szétrobbant és próbáltam nyugodt maradni, de a zokogás eluralkodott rajtam. Ráadásul még lelkiismeret furdalásom is volt. Sírva csóváltam a fejem és hirtelen elkezdtem szédülni majd egy feketeség vett körül és eszméletemet vesztettem.

Liam Payne

Megkövülten néztem ahogy hirtelen összeesett és nem mozdult többet. Földbe gyökereztek a lábaim és fogalmam se volt róla, hogy mit kellene csinálnom.

Végül oda ugrottam és gyorsan letérdeltem majd elkezdtem bökdösni, de nem mozdult.

- Tammy! – kezdtem kétségbe esni és megfogtam az egyik kezét ami jég hideg volt. Tekintetem arcára vándorolt ami még mindig csillogott a könnyeitől. – Hallod térj magadhoz. – rázogattam.

Semmi.

Ez mind az én hibám. Ha nem ordibáltam volna vele akkor nem ájult volna el. Egy marha vagyok.

Pedig igazából nem is gondoltam komolyan. Csak hirtelen elfogott egy inger és kifakadtam.

Igazuk van a srácoknak, Danielle egy szörnyeteget csinált belőlem. És Tammy szívta meg.

Most mi tévő legyek?

- SRÁCOK! – üvöltöttem el magam idegesen és még mindig a kezeim közt tartottam Tammy élettelen testét.

Utáltam magam. Megérdemlem, hogy mindenki gyűlöl. Egyáltalán mi ütött belém, hogy így beszéltem Vele.

Hisz kit akarok becsapni, soha nem gyűlöltem Őt sőt inkább megmozgatott bennem valamit. Talán Ő miatta sem harcoltam már Danielleért. Tammy olyan más volt mint a többi lány.

- Mi történt. – rohantak le egyszerre ám mikor megláttak Tammy élettelen testét a karjaim közt az arcuk elsötétült.

- Azonnal hívni kell Louist. – mondta Niall majd előhalászta zsebéből a telefonját és rögtön tárcsázta. Harry pedig letérdelt mellém és aggódva ránézett majd rám.

- Ordibálást hallottunk lentről. Mit mondtál már megint neki? – nézett rám gyanakodva Harry én pedig csak lesütöttem a szemem.

Hazudhattam volna, de elegem van. Kérem vissza a régi életemet ahol a barátaim nem undorodva néztek rám.

Csak azt nem tudtam, hogy kezdjem el. Hisz én vagyok a hibás és meg is érdemlem a gyűlöletüket. Louis az miatt hozta Tammyt Londonba, hogy gyógyuljon meg és, hogy újra emlékezzen. Én pedig elcsesztem és csak szenvedést okoztam egy ártatlan lánynak.

Nem vagyok normális! Legszívesebben most felpofoznám magam és kifutnék a világból.

- Azt mondta mindjárt itt lesz. – tette le a telefont Niall és letérdelt a földre mellénk.

Hatalmasat nyeltem mivel Louistól fel voltam készülve a legrosszabbra. Amit meg is értek, hisz a kishúgáról van szó ráadásul még csak magára sem akarta hagyni.

A mindjárt pedig tényleg szó szerint értette. Alig telt el tíz perc majd csapódott az ajtó és megjelent az ajtóban Louis ideges arca. Gondolkodás nélkül felkapta a földről Tammyt és már rohant is az autó felé.

- Louis…- szóltam utána de Ő undorodva végig mért majd beült az autóba.

- Kíváncsi vagyok, hogy hogyan történt ez az egész, de most fontosabb a húgom élete. – válaszolta fagyosan majd beindította a motort.

Gondolkodás nélkül beültem hátra Tammy mellé, Niall és Harry nagy meglepetésére. Nem fogom magára hagyni, hisz miattam van ilyen állapotban.

Fél óra sem telt el és máris a kórháznál voltunk. Louis berohant Vele majd kitessékeltek minket a váró teremben.

És jött a hosszú várakozás.

- Mi történt? Tudtam én, hogy nem szabad magára hagynom. – temette tenyerébe az arcát majd sírni kezdett.

Azt hiszem most jött el az én időm, be kell vallanom neki az igazat, hogy miattam történt.

- Kiabáltam vele és durva dolgokat vágtam a fejéhez…

- Büszke lehetsz magadra. Egyébként Niall és Harry elmondta, hogy ordibáltál vele szóval rögtön gondoltam, hogy Te állsz a dolog mögött. – hangja egy csapásra megváltozott és már nem is sírt. Helyette gyűlölködve nézett és olyan hangnemben beszélt velem ahogy eddig soha.

Mindig is Őt tartottam a bandából a legjobb fejnek, ugyanis rajta mindig tudtam nevetni és mindig fel tudott vidítani. Ráadásul akár mit el mertem mondani neki. Azonban aztán jött Danielle és ez a kapcsolat kezdett megszűnni köztünk. Talán rajta vettem észre legjobban, hogy mekkorát csalódott bennem. Utálta a flegma, mogorva életemet és szinte minden nap elkérdezte, hogy tényleg tiszta szívemből szeretem-e Daniellet. Én pedig gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen.

Most már azonban nem így gondolom. Egy csalódás miatt elvesztettem a legjobb barátaimat.

- Nem gondoltam komolyan amiket mondtam, csak ideges voltam és pont Tammy volt ott és rajta vezettem le. – magyaráztam kétségbeesetten, de Louis csak felhorkantott. – Hidd el én nagyon sajnálom és utálom is magamat.

- Na persze. Ha annyira sajnáltad volna akkor normális lettél volna Vele. De nem voltál az, helyette megaláztad és gúnyoltad azért mert amnéziája van. – sziszegte a fogai közt a fájó szavakat.

Igaza van. Viccet űztem belőle csak az miatt mert bemeséltem magamnak, hogy beakarja feketíteni Danielle emlékét. Utáltam, mert szép és mert aranyosabb mint Danielle. Gyűlöltem mert egy perc alatt a szívembe lopta magát.

- Igazad van és megérdemlem, hogy így beszélj velem.

- Te ennél sokkal többet és rosszabbat érdemelsz. Tudod mi lenne a legjobb? Ha Paul kivenne a bandából akkor talán észhez térnél. – lehajtott fejjel hallgattam és nem szóltam semmit. Megérdemlem ezt a beszédet.

- Sajnálom és Tammy amint magához tért bocsánatot kérek tőle…

- Na nem. Számodra a húgom megszűnt létezni. Még csak rá sem fogsz nézni amíg engem látsz. – csóválta a fejét, de erre a mondatára felkaptam a fejem.

Ezt nem csinálhassa meg velem. Nem veheti el Őt tőlem. – Nem fogd fel? Liam, Tammy miattad került kórházba. Azt hittem, hogy legalább Te megértesz és segíteni fogsz rajta, de tévedtem.

- Esküszöm, hogy jóváteszem. – néztem kék szemei közé amiről rögtön Tammy jutott eszembe.

Tényleg ugyan olyan szemük volt. Csak annyi különbséggel, hogy Tammyé sokkal szebben és boldogabban csillogtak.

Louis arca a mondatom hallatán megenyhült és sokkal másképpen nézett rám. Épp szólásra nyitotta a száját mikor egy orvos közeledett felénk…